Mindig van egy pont...

Megint régen nem írtam. Mert mit tudom én. Sajnos semmivel sem lesz könnyebb, hogyha írok ide. Volt idő, amikor könnyebb volt, de azt gondolom, hogy a problémáim túlnőttek ezen. Úgy értem a tényleges problémáim, nem a csipcsup bajok, amik mögé ide bújtattam a gondokat. Mert ugye senki nem gondolta, hogy az a legnagyobb problémám, hogy például olyasvalakivel találkozom-e még ebben az életben, akivel nyilvánvalóan nem fogok?

Persze nem akarom alábecsülni a kis csipcsup problémáimat, amik valós idejükben elég komolyak számomra, és csak utólag válnak nevetségessé. Nem, elég gondot okoznak azok. Most is van csipcsup probléma. Sok csipcsup probléma van.

Például CéPé. Hm. Elég furcsák voltak a közös italozáskor felmerülő helyzetek. Nem merültek fel helyzetek, de mégis. Furcsa volt. Nem részemről volt furcsa. Én sajnos egészen más dologgal voltam elfoglalva, szóval ez a furcsaság is csak utólag tűnt fel. Vagy lehet mégsem. Már nem emlékszem.

Van eRr betűnk. Volt már eRr betűnk (lehet lesz is még). És ez az új eRr betű is már csak volt eRr betű. Mondjuk ha akarnám fRRrris lehetne, de nem akarom. Nem tudom miért. Lehet jobb lenne tőle (nem lenne jobb). Lehet könnyebb lenne tőle (nem lenne könnyebb). De valamilyen lenne tőle, az fix (ebbe még én sem tudok belekötni).

Csak minek. 

Már arra sem emlékszem, ki volt múltkor az eMm betű. 
Lehet holnap azt se fogom tudni, ki volt az eRr. Jó, holnap még talán igen.

Most csak azért írok, mert már nekem is feltűnt, hogy régen tettem. Mondhatnám, hogy semmi újdonságról nem tudok beszámolni, de az nyilvánvalóan hazugság lenne, az olyat meg nem szeretem. Sok jóról viszont még mindig nem tudok mesélni... sőt. Többnyire semmi jóról sem.

A rosszról meg nem fogok.

Mesélek a srácokról..! Mintha ugyan lenne mit. Kiről szerencsére van... mármint érdemben senki sincs, csak van kivel foglalkozni. Szűkösebb időkben az is megteszi.
CéPéről annyit, hogy ahogy körülbelül egy hónapja eldöntöttem a blog írása közben, hogy leállok, le is álltam - és azóta tartom is magamat a dologhoz és még csak nem is megerőltető. Ami valójában kissé furcsa nekem. Másnak is.

Az új emberünket még nem említettem. Még betűkódot sem kapott. Még lehet nem érdemelte ki (dehogyisnem...). De rögtön az első említés után nem kap kódot, nehogy elijesszem. A másik emberünk kap betűkódot, hátha elijesztem. Ő lesz eMm. Mert valamiért azt gondolom, hogy eMm még nincs. Ha van, akkor pech.
eMmről annyit, hogy lehet ő lesz a következő kellemetlen szituációm másik főszereplője. De remélhetőleg ezt én érzem rosszul. Próbálom már az elején kordában tartani ezt a kapcsolatot, mert itt még csak visszatáncolni sem lehet oly könnyen.

Betűkódnélküli barátom meg... Úgy gondoltam, hogy rendes leszek és nem piszkítok bele az életébe, erre ő kezd belepiszkítani az enyémbe. Amit én ugyan nem bánok, csak meghökkent. -Hökk.- 

Aaa... még aki... hagyjuk, hagyjuk...

A helyzet odáig fajult, hogy valamelyik nap kacérkodtam az onlájn társkeresés gondolatával. Persze csak és kizárólag tapasztalatgyűjtés céljából. Vagyis inkább tapasztalatfrissítés. Mert amikor még hittem abban, hogy én bizony élő üzemmódban is képes vagyok magamnak találni valakit, akkor nem volt túl rózsás a helyzet. Mármint az onlájn helyzet. Mármint az én helyzetem az onlájn világban.

Most a való világban nem találom a helyemet. Vagyis találok én helyet magamnak... csak ott sosincs hely, ahova én mennék. Ilyen ez. De ne legyen ilyen.

Különben meg "ebben a korban" már csak azok vannak fent neten, akiknek hasonlóan reménytelen a helyzetük, mint nekem. És személy szerint semmi szükségem egy érzelmi csődtömeggel megismerkedni.

Mit válogatok annyit?!
Jogos.
De hát azért már na...!

Amúgy. Nincs amúgy. Senkiről nem tudok beszámolni. Még jelentéktelen kis léleksímogató intermezzokról sem. Ilyen ez.

Azt hiszem most fogalma sincs arról, hogy mi van velem két napja - próbált rájönni, de nem hagytam neki. Mondjuk megértem, eddigi száguldásom után meglepő lehet fékezni látni... Mit fékezni, megállni... Nem is megállni, visszafordulni.

De hát muszáj volt, majdnem túlléptem a határt (valójában nem csak majdnem). És az igen-igen kellemetlen lett volna, most viszont nincs kedvem kellemetlenkedni. Ami ugyancsak meglepő, mert noha az eszemet meg szokta állítani a kínos szituációk szele, én attól még tovább szoktam trappolni. Most meg mi van. Nem nőhettem ilyen hirtelen fel.

De hát mindegy. A lényeg, mert lényeg mindig van, hogy rohadjon össze mindenki. 

Jó, mindenkinek nem kell.

Hinni kényelmes. Tudni hasznos. Kételkedni szükségszerű.

Össze vagyok zavarodva. Kételkedek. Féltékeny vagyok. Kesergek. Aggódok. Ki akarok szállni a mókuskerékből most azonnal és visszamenni az időben tizenhárom hónapot és másképp dönteni. Kockáztatni. Lépni. 

Nem gyógyultam ki belőle - nem hiába volt ez gyanús nekem. ITT. De hogy idézzek is: 

"Valami hiba van... Vagy mégis van valaki, aki tudtom nélkül kitúrta őt a helyéről, vagy percek kérdése, hogy magam alá zuhanjak és rájöjjek, hogy bizony engem ez most rohadt szarul érint."

Augusztus 24. óta ugyan már pár perc eltelt, de azt is tudom, hogy mi hozta ki belőlem most a magam alá zuhanást. Pedig valójában arra gyanakodtam, hogy valaki kitúrta a helyéről. És nem. És semmi.

Volt, akinek lett volna esélye, de mióta hétvégén felfogtam, hogy háló, megint üressé váltam - és bumerángként visszarepültem a jó régi problémához. De a fenébe is. Felfogom, hogy annyi a dolognak, mért nem tudok elszakadni tőle?

Holnap meg bemegyek dolgozni és minimálisan fogok csak reagálni Cépére. Tudom, hogy mi kifogásom van ellene: ugyanaz, mint mindenki ellen, mióta Őt ismerem. Hogy ők nem Ő. Csak azt HITTEM, hogy már túl vagyok rajta, tovább léptem, elfogadtam a vereséget, ennyi volt. Tévedés. Naaagy tévedés.

Sajnálatos módon azonban még mindig csak egy illetőnél látom esélyét annak, hogy el tudom vonatkoztatni tőle... Az meg szintúgy halott ügy. Úgyhogy az egész párkereső project egy kis időre megint meghalt. A fenébe is.

Ez most tipikus olyan, mint amikor instabil asztalra készülök kártyavárat építeni. Tudom jól már az elején, hogy nagy valószínűséggel le fog dőlni, mégis pislákol bennem a remény, hogy még ha egészen kicsit is, de fel tudok rá építeni egyet. És elkezdem és megy is és jónak tűnik, ez lelkesít, már-már megkockáztatok magamban egy kósza gondolatot, hogy talán lehet ez nagyobb is, mint három emelet..! 

Aztán a fele ledől, egyik kártya a másikra, de még áll valamennyire, így folytatjuk - a romokra építek, erőszakosan, makacsul ragaszkodok az eredeti kártyavárhoz mondván ennek van értelme, még lehet tovább építeni. Közben mások ablakot nyitnak, szándékosan ugrálnak körülöttem, lökdösik a kezemet is, sóhajtásaik megrezegtetik a kártyalapokat.

Most is félig összedőlt, de azt hiszem eljött a pillanat, amikor rájövök, hogy fölösleges tovább próbálkozni - nem csak a kártyavárat kell teljesen lebontani, de új asztalt is kell keresni.

Ez a mai nap tanulsága. (:

Rossz kedvünk van, rossz kedvünk van?
Szar kedvünk van.

A fejem is fáj, éhes is vagyok (lehet összefügg), nem létező nemiszervem is kivan (ezzel nem függ össze), na meg különben is. Semmi sem úgy akar összejönni, ahogy annak kellene. Semmi sem jön egyáltalán össze... lehet itt a gond. CéPé is... áhh... aztán meg... jajj... és utána meg... Na meg globálisan az egész életem. De kérem. Ez most így valakinek krva jól esik?!

Mert nekem, köszönöm, de nem tetszik. Tényleg hálás vagyok amiért az Univerzum ilyen fantasztikus kis izgalmakat csempészett az életembe, de nem kellett volna. Oké, sosem voltam az a szerencsés fajta, akinek mozdulnia sem kell és minden összejön... De ez azért már mégiscsak túlzás. Ha már az itthoni helyzet egy tragédia, akkor mért kell minden téren annak lennie?

Nem akarok hisztizni (de, valójában annnnyira szeretnék hisztizni..!), de ez most így az a tipikus NEMÁR. Ez a tipikus ROHADTÉLETBEMÁR. Ez a tipikus mi a szart reménykedek még bármiben is.

Persze ez csak most ilyen kedv, holnap lehet úgy kelek, hogy megváltom a világot. De ma úgy alakult, hogy legszívesebben leigáznám az egész bolygót. Vagy nem tudom, igazából senkivel semmi bajom. Nem az emberek zavarnak, hanem én zavarom saját magamat. Neeem, ez sem igaz... Magammal sincs bajom. A Helyzet. Az, ami katasztrófális.

De befogom, csak nyűgös vagyok. Muszáj volt nyünnyögni, mert máshol nem lehetett... Mire nem jó ez a blog. (:

Lehet észre sem vettem és rögtön egy meggondolatlan lépésre szántam el magamat. De muszáj volt. Nem volt muszáj. Valószínűleg hülyeséget csináltam. Ez egészen biztos - a kérdés csak az, hogy mennyire lesz gáz. Gáz lesz. De "elbújunk a föld alá szégyenünkben" típusú, vagy egy lazább, "nem beszélünk pár napig" fajta..?

Words come easy, when they're true.

Lehet túlreagálom (ez biztos). De akkor is össze kellene szednem magamat és eldönteni, hogy mi a fontosabb. Túlzásba vittem lehet. De pánikba estem, pont amiatt léptem meg ezt, hogy nehogy gáz legyen... de nem gondoltam át eléggé. Semennyire sem gondoltam át. Csak hirtelen cselekedtem, amit egy pillanatig helyesnek véltem. Már nem tartom helyesnek.

Vagy akkor döntsek úgy, hogy ez komoly és akkor elnézem magamnak ezt a kis bakit. De nem az és így meg nem szép dolog tőlem. Nem az? Nem az.

As I killed the caterpiller
I started to end my life
Fell into a curious thriller
Could not become a butterfly

To choose you now into my life
Wanna be your butterfly

Smile, smile, smile at me
hold me tight and I feel free
Smile, smile, smile at me
hold me tight and I feel free

Hát ez sehogy sem jön nekem össze. Talán nem is baj (dehogynem baj). Csak nem értem... nem értem ezt az egészet. Hogy most mi meg hogy. Meg én képzelek be olyat, ami nincs, vagy olyat nem képzelek be, ami van? Vagy valami hasonló. 

De most elkapott egy nem érdekel hangulat. Ami nem teljesen igaz, de azt hiszem mégis. Franc tudja. 

Well there’s three versions of this story mine, yours and then the truth
And we can put it down to circumstance, our childhood, then our youth
Out of some sentimental gain I wanted you to feel my pain, but it came back return to sender
I read your mind and tried to call, my tears could fill the Albert Hall, is this the sound of sweet surrender?

Eseménytelen, zavartalan, nyugodt lelkivilágú, "ilyettöbbetnesohatöbbetne" hétvégén vagyok túl. Azért nem bánom, hogy még nincs vége. Tulajdonképpen bánom, hogy még nincs vége. De nem akarok én dolgozni, egyszerűen csak jövő hétvégét akarok. Egyszerűen csak mégis dolgozni akarok. Menni. Dolgozni menni akarok és nem dolgozni. És közben jövő hétvégét akarok. És értem, én értem. Valójában ezzel van a probléma.

Sokkal egyszerűbb lenne, ha én sem érteném.
Ezzel most vitatkoznék.
De nem teszem.

Egyszerűen csak van egy furcsa és ütődött tulajdonságom, miszerint folyton szükségem van bizonyos történésekre, amik kicsit pikánsak, picit félreérthetőek, túlreagálhatóak, tehát megemlíthetőek. És hogyha az ilyen események gyakorivá válnak az életemben, akkor ez egy idő után elvárás lesz és ha elvárás lesz, abból függőség lesz. És a függőség szépen átalakul amolyan beteges vonzalommá, ami az esemény-forráshoz köti és ennek a beteges vonzalomnak a tünetei pontosan megegyeznek a....

AZZAL.
Nem, nem azzal... Egyszerűen csak azt fogom gondolni, hogy a bennem cikázó, vasgolyónak álcázott érzések komolyabbak egy beteges vonzalomnál.

JÓVAL komolyabbak. 

És hogyha azt fogom gondolni, hogy ez jóval komolyabb, akkor meggondolatlan lépésekre szánom el magamat és ebből lesz a zűrzavar.
Ugyanis ha az eseményforrás teszem azt "pozitívan" reagálja le a meggondolatlan lépéseimet, abban a percben jön a megvilágosodás és rájövök, hogy mindez csupán beteges vonzalom. És ez kellemetlen következményekkel jár.
Érdekes módon azonban, ha negatívan reagál a lépéseimre, sosem tisztul le a köd és továbbra is megmaradok abban a hitben, hogy ez bizony jóval komolyabb.

A hétvége meg... Két hét telt el és még mindig vá-á. Pedig már múlt héten kiszálltam. Meg igazából most is "ki vagyok szállva", egyszerűen csak elkapott a vágy, hogy felüljek még egy körre. Noha tudom jól, hogyha felszállok úgy megpörget, hogy kidobom a taccsot. Megint.

És el se hiszem, hogy megint két olyan szekeret szúrtam ki magamnak (ráadásként egyidőben), amiknek eszük ágába sincs felvenni engem.
Pedig az egyik után még kocogni is kezdtem. A másik után nem... az már a meggondolatlan lépések egyike lenne, de még a függőségnél sem tartunk. Csak az elvárásnál.

Hajjaj.

Itt van a hepiszájd, itt van a szuiszájd
Hallgatod ezt is, meg azt is, mi a tanulság 
Hogy akkor referálok, amikor akarok,
Amiből akarok, ha nem tetszik, megtanulod majd
Szeretni ezt is, mert akármi megteszi, 
Ami az élettől a kedvedet elveszi.

Na oké, mégis csak. Visszaszállok. Átgondoltam én ezt jobban és arra jutottam, hogy nem fogok én senki miatt sem újra magamba fordulni (hát majd biztos idővel, de most nem). Egyik sem érdemli meg. Se ő, se ő. Ez most itt nem két férfitag, hanem egy ilyen, egy olyan. Sőt. Ajj. Nincs sőt.
Most majdnem azt írtam a sőt után, hogy még ebből a játszmából sem szállok ki, de ez elhamarkodott lett volna. Már kiszálltam és kész, ennyi. Jó ez így.

Jaj, CéPé. Semmi... érdemleges nem történt, csak vicces volt, mert eszembe juttatta ma azt a bizonyos álmomat, amibe anno bepofátlankodta magát. És ez vicces. Nem vicces? De az.

Fáradt vagyok és fájdogál a torkom, de tagadom. Mostanában mindenki sörözni akar velem, ami tök jó, de nekem nincs ennyi pénzem ám. Meg ennyi szabadidőm sincs. De még egész jól kezelem a népszerűséget -.-

Az életemért küzdök, de már nem tudom, hogy kell-e nekem.
Szöknék én csak azt sem tudom nélküled most mi lesz velem.

Túlságosan is ideges vagyok, ami nem tesz jót a közérzetemnek. Ami mondjuk nem meglepő, elvégre ritka az olyan, hogy valaki ideges és közben veszettül jó kedve van. Pedig még azt mondom jól is indult ez a tegnap este. Este? Éjszaka.

És tényleg senki nem tett semmit.

Az a gond, hogy továbbra is vá-á van. Nem non-stop, nem kiakasztóan, csak időnként fel-felbukkanó érzésként. Motoszkál, piszkál - valójában megőrjít. 
De nem-nem. Rá se ránts. Nem foglalkozunk vele.

CéPé meg... Hát. Mit is mondhatnék? Nagy az arcom és nagyon bátor vagyok, de pont ezért nagy az esélye a félreértéseknek. Jó, nem azt mondom, hogy amúgy bottal sem piszkálnám meg, csak azt mondom, hogy ez amolyan ártatlan... Nem, nem ártatlan. Egyáltalán nem az. Inkább komolytalan. Komolytalannak indult az egész (és az is, még most is)... csak nehogy itt változások lépjenek életbe. Merrrt akkor... 

Újabb kétségbeesett vá-á lesz. Csak ez pont az ellenkező értelemben.

Do I attract you? 
Do I repulse you with my queasy smile? 
Am I too dirty? 
Am I too flirty? 
Do I like what you like? 
I could be wholesome 
I could be loathsome 
guess I'm a little bit shy 
Why don't you like me? 
Why don't you like me without making me try? 

Jaj ez most a szituációhoz képest elég nyálasan hangzik. Nem nyáladzok. Csak szimplán vá-á. És ennek nem örülök túlságosan. Mert ez nem a lelkesedő vá-á, hanem a kétségbeesett vá-á. Senki sem szeret kétségbeesni.

De én kivételesen szerethetnék és akkor talán az úgy egyszerűbb is lenne.

De ennek megint nem sok értelme van. Hm. Igazából le is zárom a témát, mert én úgysem fogok semmit sem tenni, más sem és akkor ezzel ennyi is volt. Ez így milyen egyszerűen hangzik. Vá-á. Na most odébb zizzenek, mert nem lettem okosabb.

Ejha de királyságos volt ez a mai nap. Kicsit kaotikus, kicsit ótejóég, de jajdejó, léleksimogató. Csak alapjáraton. Mert Szupermen is tett olyat, ami jól esett a kicsinyke szívemnek, meg CéPé is, bár ezt még át kell gondolnom. Mert igencsak belépett az intim szférámba és nem tudom, hogy miként is reagáltam le igazából.

Azt sem tudom, hogy külsőleg és azt sem, hogy belsőleg hogyan. Részleges amnéziát kaptam arra a fél percre, úgyhogy passzolom a dolgot - de így utólag visszagondolva megmosolygom a dolgot. Mert hú. Meg há. A beilleszkedés egy fantasztikusan jó sportág.

De persze ez csak annak köszönhető, hogy mérhetetlenül jófej vagyok (...). Nem mintha a jófejséget bárkinek is eszébe jutna mérni. De hát na. Értjük ugye :)

A tegnap délutánomat nagyon ügyesen lefoglalta az új mobilom, de ma már nem igazán nyúlok hozzá, szóval ideje lenne, hogy történjen valami végre. Elvégre szombat van. Elvégre én mondtam, hogy nem megyek sehova.
De attól még jól esne a lelkivilágomnak, hogyha valamelyik szerencsecsomag jelezné felém, hogy azért örülnének a társaságomnak. 

Inkább takarítok, az is lefoglal picit. Egészen picit. Várom a hétfőt, beteg dolog az ilyen. Várom a keddet is, okkal. Várom a pénteket, mert fizetés. Várom a szombatot, mert éjszakai vidámparkozás. De azért annyira örülök, hogy végre hétvége van.

Fáj a vállam.
Szokott, mostanában elég gyakran. Nem is egészséges dolog, de most konkrétan tojok rá. Szárnyalok - zuhanok. Mintha jól esne szándékosan olyan mondatokat beszúrni ide, amiknek semmi értelmük; legalábbis a mellette álló mondatokhoz nem sok közük van. Kell még egy szó, mielőtt mennék.

Szó.Mbat.

-.-

Nagyon-nagyon (és tényleg nagyon) élveztem a mai napot... egészen addig, amíg haza nem jöttem. Itthon se volt probléma, csak itt érzékeltem először, hogy rettenetesen fáradt vagyok. Merthogy tényleg. És mégis vigyorgok. Ez így normális?

Tulajdonképpen nem az, de ne törődjünk vele. Már tegnap este is vigyorogtam, noha sírnom kellett volna. Bár nem is. Mert kivételesen tudtam, hol a határ. Szar volt előtte megállni, de megtettem, nem tudom, miért is. De valahogy kivételesen ez tűnt okosnak. (Mintha ez engem máskor érdekelne...)

Jó napom volt! Merthogy történtek dolgok, amik kipárnázták eseménytelen mindennapjaim hideg és kemény falait, hogy ütközéskor ne fájjon az olyan nagyon. 

Nem részletezném a párnákat. Kedvem az lenne, de mégsincs. Nyüff. Ilyet se írtam még. De egyáltalán nem volt kellemetlen, hogy megtörtént. 

FáradtFáradtFáDt. Kedvem lenne. Pénzem nincs. Kedvem lenne. Kedvem lenne. De nem lesz kedvem, mert visszafogom a kedvemet. LátniLátniLáNi. A napfelkeltét. Leszarom a napfelkeltét. Mondom én, hogy visszafogtam.

(...)

Ez már... ez már... Kis híján felháborító, amit művelek. Nem tudom ugyanis, hogy mostanában mitől érzem feljogosítva magamat arra, hogy boldog-boldogtalannal kikezdjek. Nem kezdek ki. De jogosan gondolhatják azt a felek, hogy ezt teszem. 

Mintha szándékosan szeretném magamat kínos helyzetbe hozni. Lehet, hogy tényleg ezt akarom. Mert ugye a káosz inspirál. Na de a káosz nem egyezik a kínnal, mégha ugyanazzal a betűvel is kezdődik...

Hagyjuk, hagyjuk.

Nem volt megint CéPé, pedig örültem volna neki, Szupermen megint Szupermennek volt öltözve és olyankor ő Mr. Elérhetetlen, vele se volt sztorim, volt helyettük egy új taggal... Nem, nem volt ám semmi. Semmi olyan. Semmilyen. Most így hirtelen unatkozom. Erre van egy jó idézetem.

"Az unalom úgy keletkezik, hogy az ember vár valamire. Abban a pillanatban, amikor vársz, akkor már ölöd magad. Én utálok várni, mert amikor az ember vár, akkor olyan, mintha fel lenne, akasztva egy fogasra. Nem csinálhat semmit, csak vár, és az élete rettenetesen unalmas lesz. S ha az ember élete unalmas lesz, akkor meghal. Szóval, ha egy mód van rá, akkor ne várjatok."

Ennyi.

Fúú, banyek...
Olyan összevisszaságnak tűnik az egész. Nem emlékszem a pontra, ahol elcsúsztam. Mert ugye mindig van egy pont. Pláne ha csúszásról van szó.

De nem volt vészes, lehetett volna vészes, de szerencsére vésztelen maradt. Azt viszont nem tudom, hogy kin vagy min múlt... de lehet nem is érdekel. Érdekelhetne. De nem érdekel, hogy nem érdekel.

Kicsit még mindig szét vagyok csúszva.

Mondjuk ha aludtam volna rendesen, az biztos sokat javított volna a dolgon, de nem tettem. Tízkor már bőven kukorékoltam és azóta is rendületlenül ébren vagyok. Amúgy nincs kedvem ehhez az egészhez. Mármint a másnapossághoz, ahhoz baromira nincs kedvem, úgyhogy igazán befejezhetném már. Pedig volt ma már egy pont, amikor azt hittem, hogy vége.
De ezek a pontok már csak ilyenek. Azt hiszi az ember lánya... és közben meg nem is. És ez így szar. Szarrr, ahogy van.

Na. Olyan dolog történt, amiről azt gondoltam, hogy jobban meg fog viselni. Jó persze, jól nem esik, de rosszul sem. Azt hittem, hogy majd elkap egy gyors lefolyású depresszió és teljesen kiakadok, ehelyett magasról teszek rá. És ez jó.

Annak ellenére, hogy itt valami nem stimmel.

Ugyanis elméletem szerint addig nem leszünk túl egy férfiemberen IGAZÁN, amíg meg nem jelenik valaki új, valaki más. Addig akárhogy is zárunk le egy kapcsolatot, bizonyos időközönként akaratlanul is előjön, hogy vajon rosszul tettük-e amit tettünk, lehet meg is bánunk sok mindent, nem feltétlenül, csak lehet... Mert nincs ki máson agyalni. Mert agyalni mindig kell valakin.
De most meg úgy tűnik, hogy túl vagyok rajta és mégsincs senki más. Szóval ez így nem teljesen reális. Valami hiba van... Vagy mégis van valaki, aki tudtom nélkül kitúrta őt a helyéről, vagy percek kérdése, hogy magam alá zuhanjak és rájöjjek, hogy bizony engem ez most rohadt szarul érint.

Nem tudom igazából melyik lenne a jobb.

Gyors helyzetjelentés a munka világából: CéPé nincs, Szupermen se volt ma. Tegnap voltak óvatlan pillantások, amiket meg tudtam mosolyogni magamban, dee semmi extra. Ma viszont láttam szimpatikus öltönyös kollégákat. Egész nap a folyosón kéne korzóznom, hogy valamikor véletlenül belém fussanak újra, szóval rábízom a sorsra inkább. Nincs nekem időm ilyesmire. Elvégre dolgozni járok oda, vagy mi.

And who by fire, who by water,
who in the sunshine, who in the night time,
who by high ordeal, who by common trial,
who in your merry merry month of may,
who by very slow decay,
and who shall I say is calling?

Egészen békés napom volt, mondjuk egy kisebb férfi-invázió is befigyelt, de amint ezt észeleltem, mindenki szétszéledt. Valami gáz lehet nő téren, mert hogy szinte mindegyik képes lenne házhoz jönni, hogy találkozzon velem, az nem az én személyes vonzerőm miatt van, az tuti.

Lehetne amiatt is, de akkor már előbb elkezdték volna, úgyhogy mégsem.

Kimondottan idegesítő zajt hallok, mintha rezegne a telefonom, de mivel látom, hogy nem teszi, ezért olyan idegesítő. Egyfolytában. Zzzrrrzzzrrrr. 
Sebaj.

Ez a fészbukk-cset nagyon vicces, nagyon-nagyon vicces. Nem történik rajta semmi, nem beszélek senkivel (ez nem igaz, mennyire nem igaz), de mégis mulatságosnak érzem a jelenlétemet. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mi ebben mulatságos, de örüljünk neki, hogy engem most pillanatnyilag boldoggá tud tenni.

Meg még vala... Nem-nem. Befogom. Nagyon gyorsan befogom. Erről most nem beszélünk. Még nincs itt az ideje. Itt lesz-e valaha? Kizártnak érzem. (:

GrRrRrrr.

Egyrészt ez, másrészt az. Aztán meg amaz. Emez. Omoz. Ömöz. Imiz. Ki tudja.

Vannak ilyen harci csigára utaló gondolatfoszlányok, amik arra ösztönöznek, hogy neee... Hogy miért. Miért ne? De aztán meg... Ugye ez a csúszómászó sosem a legjobb tanácsokat adta életemben - de az is igaz, hogy ha valami izgalmasabb dolog történt velem, az is pont miatta volt. Szóval tehát. Nincs konklúzió.

Majd valahogy elfoglalom magam. Én hibám is. Csak az én hibám. Minden az én hibám. Nem tudok odaállni és NA. Oda kellene? Vagy jól esik mártírkodni... az is lehetséges. Elmondhatom, hogy nekem milyen rohadtul nehéz. Ja. Ennyi az egész.

Válogattam a teákat a polcon és megcsapott a "Jaaaaajjjj." érzés. Az a fajta "Jaaaaajjjj.", ami akkor tör rá az emberre, amikor egy gyengébb pillanatában (ő se tud igazán róla, hogy konkrétan az a pillanat gyenge) meghall egy gusztustalanul nyáladzó, borzalmas csöpögős-szerelmes számot és BAAANG. Jaaaaajjjj. Mást se tud mondani. Jajj.
És ez a "Jaaaaajjjj." addig még egészen ártalmatlan, amíg megszemélyesítés nélkül marad Jajj. Nekem nem "személyesült meg", szimplán pár név megfordult a fejemben. Ez a poén. Nem is egy, hanem pár. Régi cukrászdák is.

Ezerszer fogadtad meg, hogy nem eszel több lépesmézet,
De mégis bízol, hogy édes lesz egyszer,
Nem kóstolhatsz mindig hiába.

Dream 
Send me a sign 
Turn back the clock 
Give me some time 
I need to break out 
And make a new name 
Let's open our eyes 
To the brand new day 
It's a brand new day

 - Valamelyik nap idáig jutottam, úgyhogy most itt marad.

Pillanatnyilag félig fáj a fejem. Kijelenthetném, hogy teljes mértékig fáj, de akkor tényleg így lenne és akkor tuti szarul érezném magamat. Így meg csak félig érzem úgy. 
Megint nagyon-nagyon okos gondolatokat közlök itt.

Jó volt ez a nap, eltelt, történt ez-az-amaz és még fog is, tudom ám, jó lesz, elleszünk. De mégis vannak olyan háttérgondolatok, amiknek nem kéne ott lenniük. Vagyis azért én örülök a jelenlétüknek, mert ezzel jelzem magamnak, hogy még mutatok érdeklődést a világi dolgok felé... Pedig sokszor már rohadtul nincs kedvem hozzájuk. Mert minek. Mert eddig semmi jót nem hoztak az életembe. És most óriásit hazudtam.

Csak próbálkozom. Jó lenne megint túljutni ezen, túllendülni és újból a CéPés és Szupermenes generált sztorikkal traktálnám az agyamat, mintha történne valami, mintha érdekelne valaki, pedig aztán baromira nem. 

Pillanatnyilag félig fáj a fejem. Kijelentem, hogy tehetetlennek és dühösnek éreztem ma magamat egy röpke pillanatig, a jelenlegi élethelyzetemre fogtam az egészet, az egész egy helyben toporgást, a cselekvőképtelenséget, pedig jó pillanataimban még arra is képes vagyok, hogy rávilágítsak a tényekre: ha MINDEZ nem történik meg, biztos nem keresek veszettül munkát, biztos nem dolgozom ott, ahol, biztos eszembe se jut ezzel a társasággal bármerre is mozdulni és még sorolhatnám. Egyszóval most baromira más irányba haladnék, haladnánk még páran... Szóval ez amolyan "minden okkal történik" életérzésre való rádöbbenés. A lázadó énem mondjuk így is egyfolytában pofázik, hogy "de mért ilyen eszközzel kellett az irányváltoztatást előhozni?".
És neki is igaza van.

Szupermen és PéÉé haverkodása számomra nem várt fejlemény volt. De semmi extra nem történt amúgy. Pé csak tekintget és mosolyog, nem volt ma túl aktív és "huncut", de attól tartok kap külön betűkombinációt, hogy ne sértsük meg a korábbi Pé-ket. Roppant kreatívan ő lesz CéPé.

Szupermennek pedig ma majdnem nekimentem. Vagyis ő jött majdnem nekem és egy másodperc töredékéig mintha mosoly csillant volna a szemében - de nem, ez majdnem, hogy lehetetlen. Már lejárt a munkaidő, úgyhogy valószínűleg fáradtságomban hallucináltam ilyeneket.

EeEfFff... eFf. Egyre feszültebben kapom rajta magamat, hogy bizony Fffeléje kalandoznak a gondolataim. Hogy kerülhet bele egyik napról a másikra a fejembe? Ne kerüljön bele. Kerüljön ki. Hétvégén meg... lesz... lesz-e valami? Legyen. Lennie kell. De én most nem tudok intézkedni. Nem akarok. Vagy mi. Dehogynem akarok, csak nem tartom jó ötletnek. Szóval nem intézkedem, az "úgyis hamar elfelejtődik" szituációra gyúrok. Mert ez lenne a legtanácsosabb.

Még ha nem, akkor is.