Mindig van egy pont...

Well there’s three versions of this story mine, yours and then the truth
And we can put it down to circumstance, our childhood, then our youth
Out of some sentimental gain I wanted you to feel my pain, but it came back return to sender
I read your mind and tried to call, my tears could fill the Albert Hall, is this the sound of sweet surrender?

Eseménytelen, zavartalan, nyugodt lelkivilágú, "ilyettöbbetnesohatöbbetne" hétvégén vagyok túl. Azért nem bánom, hogy még nincs vége. Tulajdonképpen bánom, hogy még nincs vége. De nem akarok én dolgozni, egyszerűen csak jövő hétvégét akarok. Egyszerűen csak mégis dolgozni akarok. Menni. Dolgozni menni akarok és nem dolgozni. És közben jövő hétvégét akarok. És értem, én értem. Valójában ezzel van a probléma.

Sokkal egyszerűbb lenne, ha én sem érteném.
Ezzel most vitatkoznék.
De nem teszem.

Egyszerűen csak van egy furcsa és ütődött tulajdonságom, miszerint folyton szükségem van bizonyos történésekre, amik kicsit pikánsak, picit félreérthetőek, túlreagálhatóak, tehát megemlíthetőek. És hogyha az ilyen események gyakorivá válnak az életemben, akkor ez egy idő után elvárás lesz és ha elvárás lesz, abból függőség lesz. És a függőség szépen átalakul amolyan beteges vonzalommá, ami az esemény-forráshoz köti és ennek a beteges vonzalomnak a tünetei pontosan megegyeznek a....

AZZAL.
Nem, nem azzal... Egyszerűen csak azt fogom gondolni, hogy a bennem cikázó, vasgolyónak álcázott érzések komolyabbak egy beteges vonzalomnál.

JÓVAL komolyabbak. 

És hogyha azt fogom gondolni, hogy ez jóval komolyabb, akkor meggondolatlan lépésekre szánom el magamat és ebből lesz a zűrzavar.
Ugyanis ha az eseményforrás teszem azt "pozitívan" reagálja le a meggondolatlan lépéseimet, abban a percben jön a megvilágosodás és rájövök, hogy mindez csupán beteges vonzalom. És ez kellemetlen következményekkel jár.
Érdekes módon azonban, ha negatívan reagál a lépéseimre, sosem tisztul le a köd és továbbra is megmaradok abban a hitben, hogy ez bizony jóval komolyabb.

A hétvége meg... Két hét telt el és még mindig vá-á. Pedig már múlt héten kiszálltam. Meg igazából most is "ki vagyok szállva", egyszerűen csak elkapott a vágy, hogy felüljek még egy körre. Noha tudom jól, hogyha felszállok úgy megpörget, hogy kidobom a taccsot. Megint.

És el se hiszem, hogy megint két olyan szekeret szúrtam ki magamnak (ráadásként egyidőben), amiknek eszük ágába sincs felvenni engem.
Pedig az egyik után még kocogni is kezdtem. A másik után nem... az már a meggondolatlan lépések egyike lenne, de még a függőségnél sem tartunk. Csak az elvárásnál.

Hajjaj.