Ha minden terv szerint alakult volna, valószínűleg ezeket a sorokat nem hogy senki se olvasná, de ráadásként senki se írta volna meg őket. Nem, nem terveztem öngyilkosságot. Ahhoz én túl gyáva lennék (vagy túl bátor... nézőpont kérdése).
Egyszerűen csak itthon vagyok. Itthon! Nem kéne itthon lennem. Máshol kellene, valami egészen barátságosabb helyen. Ez most nem barátságos. Üres. Én ürítettem ki, hogy egy másik helyet tegyek barátságossá. És erre itt vagyok. Most mért?
Ráadásul... most gondolkodom. Vannak bizonyos kérdőjelek. Nem szeretem a kérdőjeleket, ami nem túl szerencsés, mert szinte csak az van körülöttem. De ez olyan fura. Nem rémít meg. Meg kellene? Nem tudom, talán az lenne a normális. De mért, dehogy normális. Mi van, tudnom se feltétlenül kellene róla. Emberség. Az nincs. Vagy kevés. Vagy csak szelektív, nem pazarlom. Nem tudom.
Tegnap óta ilyen fura érzés kering bennem, amit nem tudtam beazonosítani, azt hittem, hogy nincs kedvem ehhez az egész felhajtáshoz. Erre történt ma egy-két dolog, azt gondoltam ezek miatt volt az érzés, de ezután sem múlt el. Most jött ez a kérdőjel, de még mindig itt van bennem a feszültség vagy sötét árnyék, vagy nevezzük aminek akarjuk. Nem akar elmúlni, vagy félreértelmezem és nincs is semmi bajom, vagy még az igazi nagy dráma várat magára. De jó.
Aludni kéne, addig se gondolkodik az ember. Egész nap alszom, biztos ezért, hogy ne érezzem ezt a furcsaságot. Már idegesít. Vagy váljon valami konkrét érzéssé és akkor itthon maradok nehogy meghaljak, vagy hagyjon békén a francba és legyen, aminek lennie kell. Megérzések, igen. Na mindegy.
Utolsó kommentek