Tegnap este a feje tetejére állt minden.
De szó szerint. Hogy ki állította fejre, azt nem állítanám biztosan, hogy tudom, csak azt, hogy kinek lehet köze hozzá. De nem ÚGY van hozzá köze. Vagy lehet úgy is. Nem tudom. Ilyenkor mindig elbizonytalanodom.
Ez olyan, mint amikor kijövök vizsgáról. Például a múltkoriról is. Úgy érzem, hogy húú, aztaa, ez aztán frenetikusan ment, tudtam mindent, király vagyok, satöbbisatöbbi... És ahogy telik az idő és nincs eredmény, nincs visszacsatolás, nincs semmi, légüres tér van, semmi egyéb, úgy bizonytalanodom el, mindenben, nem csak abban, hogy a tanár véli hülyeségnek a dolgot és jól meghúz, hanem abban is kételkedem, hogy egyáltalán azt éreztem-e, hogy jól sikerült...
Amúgy a múltkori ötös lett, amin még én is meglepődtem, egy elegáns kettes-hármasra gondoltam. Nem itt mindjárt maximális teljesítményre...
Szóval most is ez van. Már abban sem vagyok biztos, hogy tegnap tényleg vigyorogtam-e, mint egy eszement, vagy csak ezt akarom magammal is elhitetni...?
Mondjuk a szituáció szempontjából majdnem, hogy lényegtelen.
Nem, nem lényegtelen. Jó lenne tudni, hogy képzelődöm, vagy tényleg van itt körülöttem egy lepkének tűnő tárgy. Vagy élőlény. Mi van??
Nem erről akartam írni, nem a lepkéről. Amúgy nincs, csak beképzeltem. A feje tetejéről akartam... akartam volna. De már nem akarok.
Az akartam meg az akartam volna nem ugyanazt jelenti? Biztos van valami árnyalatnyi különbség köztük, de most kivételesen nem érzékelem. Vagy nem kivételesen. Igazából el sem gondolkodom rajta, mért érzékelném...
Jó, érzékelem, csak már említettem a fejem tetejét. Vagyis nem az én fejem, mert én nem vagyok fejjel lefelé, hanem minden más, rajtam kívül. Ez így normális? Az? Nagyszerű.
Nem vagyok normális. Nem állt semmi sem a feje tetejére, rájöttem, mégis csak én forgolódom. A francba is. Ez az a bejegyzés, amit most lehet nem kellene elmentenem...
Utolsó kommentek