Szóval olyan furcsa volt az egész. Most azon gondolkodom, hogy milyen gyakran kezdem azzal a bejegyzéseket, hogy valami furcsa. Fura volt, fura most, fura csak lesz, de az egész univerzum egy nagy furcsaság. Továbbra is ezzel fogom kezdeni túlnyomó többségben, mert ez az igazság.
Szóval ott ültem és néztem őket. Egyesével, lassan, figyelmesen. És nem láttam semmit. Néztem őket és a nagy semleges semmit láttam. Ne mondja senki, hogy ez nem furcsa! De rém izgalmas. Mindegyikben azt láttam, amit látni akartam, mert nem mutattak semmit se magukból. Ültek, szótlanul (ami nem fura, a metrón nem feltétlenül szoktak karattyolni), olvastak vagy épp nem, bámultak maguk elé, mint a megcsapolt agyú zombik és ez tök jó volt nekik.
Oké, ez sem furcsa. Tök megszokott és senki nem lepődik meg rajta. Én sem lepődtem meg! Hozzászoktam, tudom, hogy ilyenek... de akkor is furcsa, hogy jó nekik. Egyébként még sosem láttam megcsapolt agyú zombit, ha zombik léteznének, megcsapolt agyú fajtájúak biztos nem, mivel azoknak többnyire agyuk sincs. Gondolom én. Ahhoz legalábbis nem kell sok ész, hogy kinyújtott karral, fura színben pompázva hörögve oszaladozzon valaki.
Szerintem.
Ergo az ilyennek nem lehet megcsapolni az agyát.
De ma nem is a zombikon agyaltam annyit. Hanem. Nem tudom. Alig kellett valamit csinálnom, de fizikailag tropára mentem. Ez enyhe túlzás, de a jobb vállam iszonyatosan fájt, mint ahogy mindig is fáj, ha valami olyat művelek akár csak percekig, ami nem tetszik neki. Sok ilyen dolog van, fájtfájtFÁJT! Nagyon. Nem hisztiztem, nem is említettem meg, de rohadtul szenvedtem, hiába pihentem, hiába csavartam ki magamat, nem enyhült.
És ez még nem elég. A jobb kezem (rejtett konklúzió: a jobb oldalam selejtes), ami még jó pár éve röplabdázás közben sérült meg és enyhe zúzódás miatt még orvosnak is megmutattam (!), újra szép színeket vett fel. Többnyire feketét. Ami mondjuk csak egy szín. A pollex és az indexnél, a fogalmam sincs milyen nevű csontoknál, pedig próbáltam utánanézni... Az ext. pollicis brevis az egyik része a bajomnak, de a másiknak nem találtam nevet. Pedig biztos van neki olyanja. A lényegen azonban nem változtat: FÁJ!
De ez sem izgatott túlzottan. Sokkal inkább a tegnap éjjel. Tudni kell, hogy nagy vihar rajongó vagyok (voltam?), azonban történt egy s más a nyaralás alatt. Voltak húzós éjszakák! Nem is mondanám, hogy olyan veszett nagy viharok voltak, de a körülmények rásegítettek kicsit. Tenger morajlása a közelben, nagyon-nagy szél, szobám ablaka az erkélyre nézett, az erkély pedig a tengerre és az egész objektum a hetedik emeleten volt. Az eső egész éjszakákon át szakadt, iszonyatos dörgések, széllökések, villámlások, redőnycsapkodás.
Nem egyszer riadtam fel arra, hogy nem raktam csipeszt az erkélyen lévő fürdőruhámra és tuti, hogy felkapta a szél és úristen, nekem azonnal ki kell mennem megnézni. Így is történt. Na és ott lett halálfélelmem. A függönyt rángatta a szél, de ilyen vászon, súlyos durva függöny volt, félő volt, hogy odavág egyet és engem letaszajt az öt emelettel lejjebb lévő, sirályok lakta tetőre. Az eső az arcomba csapott, küzdöttem a széllel, függönnyel, fürdőruhák a helyükön, de felkaptam őket, hogy bevigyem, villámlás, iszonyatos dörgés, le fogok zuhanni!
Nem történt meg persze, de ez így ment több éjszakán keresztül. Szerintem csak a hetedik emelet tehetett róla, de tegnap éjjel csak bámultam a plafont, ahogy dörgött az ég és nem bírtam elaludni. Pedig most földszinten voltam és zárt helyen. De nagyon durvák voltak azok az erkélyen töltött percek.
NA de csak sikerül őket feldolgozni. Egyébként tudom mi volt a bajom, van egy kis fóbiám... a szökőártól ^^ De ez titok. Meg nem ér mesterséges szökőárral ijesztegetni engem. Az nem túl tisztességes, szóval hagyja mindenki otthon a kis plüss szökőárját és utána beszélhetünk.
Utolsó kommentek