Nem is tudom mi van ma. Vasárnapon kívül. Meg április ötödikén kívül. Meg egy szép, tavaszi napon kívül.
Jókedv, móka, kacagás.
Nem feltétlenül. De semmiképp se szörnyű a helyzet, csak elegem van a Forma-1ből. Utálom, hogy minden a pénzről szól. Fúj. Na sebaj. Kissé túlfejlett igazságérzetem van és ez egyébként nem a leghasznosabb tulajdonságom.
Öhmm... tegnap családi banzáj volt, de egész hamar szabadultunk, már nyolc körül elindultunk haza, tízre otthon is voltunk. Vicces volt. Kommunikációs szakadék alakult ki a társaságban, de jókat nevettünk rajta. Már az odafelé úton kezdődött.
Jaj, de azt ki is hagytam, hogy kilenctől délig suliban voltam. Azért félelmetes, hogy szombaton hajnali háromnegyed kilenckor is felfedezni a bme környékén helyes pasikat. Mert még csúcsidőben, hétköznap kora délután ez nem annyira meglepő, de szombaton? kilenc óra előtt? Szinte lehetetlen. És mégis.
Persze jött megint a teremvadászat, mert egyszerűen nem tudom megjegyezni, hogy hol van az a hülye terem. Ez nem igaz, mert rögtön tudtam, merre kell indulni, csak közben saját magamat is elbizonytalanítottam. De oda értem és leültem arra a helyre, ahová múltkor is - azonban elfelejtettem, hogy noha a látási- és fényviszonyok tökéletesek abból a szögből, az ülőalkalmatosság még az én pehelysúlyom alatt is életveszélyes mértékben közelíti meg a talajt.
Egy üléssel odébb a helyzet megoldódott - csak a Nap kiégette a retinámat. Ezek csupa apróságok. A technikai kollégák ide-oda húzogatták a függönyöket, kapcsolgatták a reflektorokat, állítgatták a mikrofont, jöttek a sminkesek, a rendező és már kezdtük is az ominózus előadást.
Na nem volt azért olyan rossz. Rosszabbra számítottam. Igazából teljesen jó volt, hogy három órán keresztül száműztem a fejemből minden világi gondolatot és 100 százalékosan csak a dzsídípí, dzsíenáj meg a dzsíendíáj foglalt le.
Aztán a három óra is tova szállt, kilibbentem az áprilisi napfénybe és sehol az ismerős autó, mely csak arra várt (volna), hogy bepattanjak és máris száguldjunk a puszta felé, bele a semmibe. Enyhe zavart éreztem az aurámban, aztán telefonos segítséget kértem és kiderült, hogy az ismerős autó még nagyon távol van tartózkodási helyemtől, úgyhogy gyalog-galopp.
A bme-től a szánsájnban elkezdtem gyalogolni, elhagytam a Petőfi-hidat, elhagytam a Lágymányosi-hidat, elhagytam az agyamat, szétsültem, jöttek a rosszul időzítő fájdalmaim, aztán az ismerős autó is, átmásztam fákon, bokrokon és zuttty, oké, mehetünk.
Tehát a kommunikációs szakadék. Kiskunlacháza környéke, adott a szituáció: én lazulok a hátsó ülésen, dalolászok, olykor beleszólok a beszélgetésbe, de többnyire csak magammal vagyok elfoglalva. Elől a szülők beszélgetnek, általános témákról: időjárás, politika, bkv, rendőrök, kresz, idióta sofőrök. Lakott terület, lassan totyogunk egy autó mögött, a cd megmakacsolja magát és nem játssza le a zenét.
- Most ez mér' nem megy?! - kérdem én.
- Mert itt nem lehet. - hangzik a válasz.
- Miii?? - értetlenkedek.
- Mérik a rendőrök.
- A ZENÉT?!
Jó, így már annyira nem vicces, de akkor az volt. Én a zenére gondoltam, ők az előttünk lévő autóra és prímán elbeszéltünk egymás mellett. S mint mondtam, ez a családi hacacáréban csak erősödött.
Hazafelé anyu vezetett, én ültem mellette, többiek hátul bevágták a szunyát. Amikor mi uraljuk a pilótafülkét, mindig történik valami esemény – már kétszer térítettek el minket rendőrök, baleset miatt, elénk vágódnak az őzikék, nyulak, rókák, ezúttal gólya volt csak, meg kisegér. Továbbá kalocsai szélvédőmosásunk után ránk szállt egy autó és majdnem hazáig követett minket. Már mindenféle megfordult a fejünkben, a legjobb az volt, hogy a benzinkútnál elejtettünk valamit és jön utánunk, hogy odaadja. Persze ilyen az életben nincsen, de vicces volt elképzelni a szitut.
Most itthon vagyok, vége a meccsnek is és elegem van. Viszont részt vettem fejben egy továbbképzésen és az a dolog, ami eddig nem hagyta nyugodni az agyamat, most elillant, redukálódott, megszűnt (?). És ez tök jó.
Utolsó kommentek