Azt hiszem elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor nincs tovább. Illetve, amikor már nem tudom tovább csinálni. Kész. Vége. Végeztem. Kilépek.
Nem innen.
Mondjuk tartok tőle, hogy ez nem igaz, túlságosan önfejű vagyok ahhoz, hogy véget vessek neki, meg nehogy már, ezt velem nem lehet csinálni. De lehet. LEHET!!! Annyira bosszantó, hagyom, nem teszek ellene semmit, totál hülyét csinálok magamból.
Na mindegy.
Ma úgy döntöttem, hogy nem megyek be a tanárnő órájára, nincs kedvem vele újból összeveszni. Jó, igazából nem vesztünk össze. Csak rám szólt én meg leoltottam. Észre se vettem, hogy ez történt, csak később mondták. Felhúzta az agyamat. Igazából neki volt igaza. De akkor is.
Úgyhogy most itthon döglök háromnegyed háromig. Nem akarnak telni a napok, aminek elvileg örülnöm kéne, mert ez azt jelenti, hogy nem rohanunk a vizsgaidőszak tárt karjaiba, de valójában... Hiányzik a vizsgaidőszak. Ez nem normális dolog, tudom, nem is az hiányzik, hanem...
Nem, ez az amit nem szabad.
Megyek, csinálok valami értelmeset.
Utolsó kommentek