Hát nem volt egy lelki felüdülés ez a tegnapi nap. Ahhoz képest amit vártam tőle egészen jól éreztem magamat, csak a vége felé terelődött olyan irányba a beszélgetés, ami igen rosszul érintett engem.
Ezt sosem gondoltam volna. Meg se fordult a fejemben. Tudtam, hogy vannak sunyiságok ebben a társaságban, de nem jutott eszembe, hogy az egyik engem is érinthet. De érinthet. Nem biztos, de meg van rá a komoly esély.
És ez hihetetlenül rossz érzés. Meg egy kicsit kétségbeejtő. A francba is, hát már azt se tudom, hogy ki vagyok igazából...!
Persze ha ki is derülne valami, nem változtatna az érzéseken, de én tudni szeretném az igazat. Jogom van hozzá. Nagyon-nagyon sok jogom.
Félelmetes. Olyan durva következményei lehetnének ennek (már ha igazak a feltételezések), amik tönkre vágnák a családom életét, az én életemet és sosem jönnénk rá, hogy miért van ez az egész. Mert nem képes beszélni. Nem képes felvállalni amiket tett.
Semmilyen szeretetet nem érzek iránta és lelkiismeretfurdalásom sincs emiatt. Szeretnem kellene? Ez van. Nem szeretem. Nem is utálom, csak tisztességtelennek tartom velünk szemben. Igazából egész életében azokat az embereket bántotta, akik fontosak nekem. Mért szeretném?
És akkor még itt volt tegnap, hogy ő is hívott. Nem vettem fel - későn vettem észre vagy fel sem akartam venni. Eszembe se jut, nem is foglalkozom vele, tehát egyértelmű, hogy jól döntöttem anno vele kapcsolatban. Szóval semmi mondanivalóm nincs neki és arra sem vagyok kíváncsi, amit ő akar mondani. Lehet bunkóság, de nem érdekel.
Tegnap még olyan dolog is kiderült, amit én sosem vettem észre. Egyszerre esett nagyon jól és nagyon rosszul is. Rosszul, mert... sosem tartottam őt fontosnak, miközben ő engem pedig igen. De talán még semmi sem késő.
Összegezve a hétvégét. Rohadtul össze vagyok zavarodva és minél előbb tudni akarom az igazságot, csak sajnos ennek a kiderítése nem rajtam múlik. Amit megtehetek azt megteszem, de az nem sok.
Utolsó kommentek