Hiányzik Trieszt. Meg Udine. Meg az egész egynapos olasz túra, a négy órás kelésektől kezdve a délután kettőkor majdelalvós szakaszokon át, az M7esen hulla fáradtan előzgetésekig minden. Az üzeletekbe rohangálás, az olaszokra irigykedés, az apró intermezzók, amik kellemes kis érzésekkel párnázták ki a heteimet. Na meg főleg a társaság - a fürge rókalábak, teleszkópos lábú tehenek, gravitációmentes filmötletek kiötlői; Ő meg én. A párosítás. A lázadó kettős és az a híres feltétlen bizalom és ragaszkodás kettőnk között. Kissé szentimentális vagyok. Ma van a születésnapja. Pont.
Egyébiránt sikeresen megszerveztem magamnak egy eseménytelen hétvégét. Többnyire nem zavar, de aztán meg mégis - valójában fogalmam sincs, hogy ez most jó-e vagy sem. Mármint külső szemlélőként, már amennyire tudom magamat külsőleg szemlélni, tudom, hogy ez így nagyon nem egészséges, ugyanakkor belső megfigyelőként meg leszarom, hogy mi egészséges és mi nem. Lenne is kedvem emberek közé menni meg nem is, lenne kedvem felállni és az ajtóhoz lépni, sétálni egy kört, de ugyanakkor a fotelem olyasfajta biztonságot nyújt, amire nekem most pont szükségem van.
Nem. Szükségem most egy bazi nagy bizonytalanságra lenne, de tényleg. Mármint... bizonytalanság bőven van az életemben per pillanat, többnyire csak az van - de nem, most egyéb, kissé világi bizonytalanságra gondolok. Izgalomra, kalandra? Eseményre... Ami elvonja a figyelmemet. Mert figyelmem az sok van.
Utolsó kommentek