Mit tudom én, azt gondoltam, hogy esetleg jobb lesz, ha írok róla anélkül, hogy írnék róla. Ehelyett csak nézem a villogó kurzort és arra gondolok, hogy mi a francnak szóljak bármit is. Nem tudok mit csinálni - vagyis amit tudok, azt már megtettem.
Nem telnek az órák, a percek - még csak két óra van, de mintha két hete lett volna reggel kilenc. Alig alszom éjszaka, óránként felriadok, hátha akkor végre rájövök, hogy csak rémálom az egész és nincs miért aggódni.
De minden egyes felriadásnál szembesülök azzal, hogy ez bizony az aminek látszik, amit érzek és nincs miben reménykedni.
Egy egészen más világ volt szerda egy óra előtt. A legnagyobb bajom az volt, hogyan fogom rábírni magamat arra, hogy tanuljak a vizsgámra és őszintén sajnáltam is magamat azért, hogy július másodikán én még vizsgázni fogok.
Na nem fogok, de szívesebben tanulnék most arra.
Sírnom kéne. Biztos jót tenne, mert olyan feszültség van bennem, amilyen még sosem volt ezelőtt, az utcán is tömény utálattal fordultam minden egyes élőlény felé, mintha ők tehetnének arról a szarról, ami velünk történik - közben tisztában vagyok vele, hogy ez nem így van és talán ez még nagyobb utálatot szít bennem.
Dühöt érzek. Tehetetlenséget. Kétségbeesést. Fájdalmat. Csalódottságot. Féktelen haragot. Rombolni tudnék, pusztítani, tönkretenni, ütni-vágni, csapkodni...
Ehelyett ülök tehetetlenül és csak hagyom, hogy vandál táncot járjanak bennem az érzések.. Azt csinálnak amit akarnak. Nem is érdekel. Most a saját magam helyzete érdekel a legkevésbé. Két nap. Két nap telt el és még nem is tudjuk mikor lesz vége. Vagy egyáltalán vége lesz-e. Vagy ez most már hosszabb távon is így marad.
Persze lehetne rosszabb is - mindig van rosszabb. Csak ez egy kellő mértékű rosszban nem igazán vigasztalja az embert szerintem. Engem legalábbis kicsit sem.
És nem, nem lett jobb attól, hogy írtam ide. Ez nem lesz jobb semmitől se. Nem telnek az órák, a percek. Két év telt el reggel kilenc óta.
Utolsó kommentek