Olyan kuss van még mindig, hogy akkorát rajzolni nem lehet. Vagy ez talán nem jó megfogalmazás... Olyan kuss van, hogy... hoogy... azt elmondani nem lehet.
De én elmondom: Bazinagy. Picit bánt. Mért ne bánthatna? Azért, mert nem halok bele, attól még bánthat, igazán... Most kinek magyarázkodom. Nem, nem magyarázkodom, csak kifejtem. Kifejtem? Ezt hagyjuk.
Percenként pillantok a telefonra, hogy van-e narancssárga villogás, de csak azért, hogy azonnal tudjak felelni, hogy azonnal megírhassam, nem, NEM érek most már rá. Azért oké, hogy hű-de-laza-vagyok, de mégsem lehet füttyenteni egyet, hogy "hhé, délután találkozzunk mán!".
Úgy érzem, meg vagyok sértődve. És úgy is érzem, hogy nem jogosan.
De már túl is vagyok rajta, úgyhogy mondjuk elmondom, hogy holnap megint nyakamba veszek vagy fél száz kilométert (többet), rohangálok egy sort, lelkileg megsemmisülök az őslakosoktól, aztán megint megteszek vagy fél száz kilométert (többet) és végül bejelentem, hogy hű-de-jó-volt.
Igen, a lelki megsemmisülés egyébként egy tök jó program. De viccen kívül.
Tanulnom kell. Vége.
Utolsó kommentek