Ez így nem fair! Beletörődtem. Nyugodtan. Szomorúan, bágyadtan, elkámpicsorodva, de elfogadtam, hogy a nagy lelkesedésnek semmi, de semmi értelme nem volt. És erre ő nem hagyja. Meggátol benne.
Persze a (jó)kedvemet visszahozta, de homlokomat ráncolom egy-egy filozófikus pillanatomban. Csendben vége lehetett volna, nem hisztériáztam, nem nyafogtam, elhittem, megértettem és ez így teljesen rendben volt, nem utált meg senki senkit, nem éreztem magamat megbántva... Kijelentettem, hogy Vége. Ennyi volt. Csuknám le a szememet, hulla fáradt vagyok, fülemben Kiss Tibi szól, mikor is hirtelen fény tölti be a szobát. És a narancssárga villogás.
Egy beteg pillanatomban azt reméltem, hogy nem ő írt, de persze ki más írt volna. (Jó, van ötletem, de hagyjuk.) Kétszázhuszonkét karaktert kaptam tőle és... Nem bírtam nem válaszolni. Végülis... Ha megsért, megbánt, megaláz, nem feltétlenül válaszolok, de ilyesmi nem történt. Úgyhogy esti sms-party.
Reggel is még úgy voltam vele, hogy ez még nem jelenti azt, hogy nincs vége. De az is lehet, hogy szó sincs semmilyen végről, csak már annyira hozzászoktam, hogy folyton arra készülök. És akkor írt megint. És akkor most látványosan elgondolkodom.
Nem, valójában az a vicces, hogy nem gondolkodom. Visszaestem a kezdeti lelkes stádiumba és rohadtul naivnak érzem magam, de komolyabban nem érdekel. Már a naivitás. Minden más baromira érdekel.
Utolsó kommentek