ELEGEM VAN.

Felkiáltójel nélkül.

Nem a férfiakból. Nem magamból. Másból. Mindenből. Nem, mindenből azért nem. Tudom én, hogy miből van elegem. Abból. És abból nagyon. 

Tanulnom kéne, de nincsen hozzá... vagyis... kedvem az van. Csak idegesnek érzem magamat. Nem csak érzem... Tudok is róla, hogy ideges vagyok. Az EGÉSZ miatt. Ami van. Amiatt. Elegem van.

Most meg ez is. Nem, nem, NEM! De. Jó, befejezem. Nem hisztizek. Tényleg. Befejezem.

De erre most akkor sem vagyok kíváncsi. Szeretne látni. Hogyne. Minek. Én meg nem szeretném látni. Nem őt szeretném látni. Senkit se szeretnék látni, de mindenkit. Hm. Még szerencse, hogy azt mondtam, befejezem a hisztizést.

Sokat gondolkodom a dolgon. Azon a dolgon, hogy vajon joggal sajnálom-e magamat olykor-olykor, vagy befoghatom, mert másnak sokkal szarabb. Persze elfogultságomban mindig arra jövök rá, hogy nekem a legszarabb. De mások nem így gondolják... igazából semmiségnek veszik. Persze. Semmiség. Tényleg az. 

Tényleg az. Nincs könnyebb, mint tizenhárom-tizennégy hónapja várni valamire. Valakire. Egyedül lenni... Jaj... ezt még azóta se mondtam ki. Hogy egyedül vagyok. Egyedül vagyok. Kihangsúlyozva a GY betűket. Kihangsúlyozva az egészet. Kihangsúlyozva... Kihangsúlyozva. Elegem van.

Elegem van.