Huhh. Megint. Egy nap. Megint. Megint és megint megint. Meg - int. Megint. Ismét megint. És még int is. Jaj. Ez most nem esik a legjobban.
És ráadásul holnap is. És azután is. Utána-utána-utána. MEGINT. Sosem lesz vége. Vége lesz? Minek lesz-e vége. Meg minek legyen vége. Minek. Megint minek.
Este nem igazán tudtam aludni, csak forgolódtam és kivételesen nem azon agyaltam, hogy mi lesz, mi legyen, minek kellene lennie - hanem épp ellenkezőleg. Kicsit nosztalgiáztam. Eszembe jutott A Közlegény - olykor eszembe szokott jutni. Ő volt az első... nem olyan értelemben... olyan értelemben is lehetett volna, de nem lett. Szóval ő volt az első, aki - akárhogy is finomítjuk - csak azért vett észre, mert "nem volt más". Volt más, de az valamiért meghiúsult. Már nem tudom, miért. Aztán ott voltam helyette én. Arra jó voltam. Másra? Másra már nem.
Ne legyek szigorú magamhoz, rendben. De ezzel kezdődött minden. Innentől csak lefelé. Én vagyok az, akit képtelenség kihasználni - és mégis valahogy mindig ide lyukadunk ki.
Na nem ám. Csak én érzem kihasználva magamat. És az, lássuk be, épp elég.
Nosztalgulás közben azért azt is megállapítottam magamban, hogy szinte mindig a józan eszemre hallgattam. És erre rohadtul nem vagyok büszke. Semmi emberi érzelemmel dúsított cselekedet. Paff neki. Sebaj. Majd. Legközelebb.
Utolsó kommentek