Nem volt ott semmi dolgom. Nincs most sem. Sehol sincs dolgom. Sehol-sehol. Kicsit frusztrál a dolog. Hogy ami dolgom van - mert van! mégis - az sem a sajátom. Más dolgával foglalkozom. És ugye, ez mégsem annyira normális.
Azt hiszem, hajlamos vagyok az elmebajra - már régebben is gyanítottam, de amikor naponta többször is rám jön, relatív ok nélkül, akkor már biztos lehet. Akkor is biztos lehet, hogy ha a legközelebbi ismerősök, akik minden bizonnyal hozzá vannak szokva a hülyeségeimhez, a pszichiáter szót emlegetik. És még csak nem is viccből.
Pedig azt hittem, ez egy kellemes állapot. Nem. Éppenséggel nagyon kellemetlen.
Az a baj, hogy nem látom az alagút végét. Pontosabban: az alagutat sem.
De, teszem azt, beszámolhatnék jó dolgokról is a nyünnyögés helyett. Csak nehéz... nehéz áttérni, mikor a napjaim 95%át ez teszi ki. És, hogy nagyon őszinte legyek, nincs is nagyon jó dolog - persze ez erősen pesszimista megszólalás, de ez van. De rendben, megpróbálok koncentrálni és összehozni valami igazán pozitívat.
Igazán pozitív akkor sincs, ha megfeszülök. Pozitívnak számíthat, hogy úgy tűnik, egyszerre több régebbi macerát zártam le magamban (egyszerre több = kettő). Nem tudom miből gondolom, hogy mindkettőt sikerült, de az egyiket mindenképp. Bizonyítékom van rá.
Hogy a másikkal mi van, azt csak sejtem. És az épp elég -.-
Utolsó kommentek