Most már konkrétan idegesít, hogy szarik a fejemre. Eddig még ki lehetett volna magyarázni. Most is. De akkor is idegesít. Még szerencse, hogy nem lát jelenleg senki. Olyan vagyok, mint egy nyüszítő kutya. Kis szánalmas dög, aki egy csöpp figyelemre ácsingózik.
Mondjuk az a buktatója a hasonlatnak, hogy a nyüszítő kutyáknak édes mindegy, hogy kitől kapják a figyelmet, nekem meg nem. Nem mindegy. Nyüszíteni nyüszítek. És szánalmas dög is vagyok. Majdnem teljesen jó.
Tegnap 16:40 óta egy szót se szóltam. És nem esik a legjobban. Hm. Beszéljek magamban?
Jól van. Lépek én. Nyitok. Máskor úgyis mindig csukok, most nyitok. Rendes leszek és tisztelettudó. Eddig is az voltam, csak nem értékelték. Most mi változna? Semmi sem fog változni. Tudom. Leszarom. Akkor sem állapot ez, hogy nem beszélünk.
Utolsó kommentek