Tegnap elég ideges voltam. Okom is volt rá, de mentségem az nem. A tegnap az konkrétan olyan 20:00-tól 23:00-ig tartó időintervallumot jelenti, legalábbis ami az idegeskedést jelenti. Nem esett jól, na! Most sem esik jól, csak azóta nagylányhoz méltóan aludtam rá egyet, elszámoltam hétszázhuszonháromig és máris minden sokkal rosszabb lett.
Na jó nem, csak túlzok.
Azt hiszem egy hajszál választ el a teljes kétségbeeséstől. Múltkor is már azt hittem, becsavarodtam. De ugye, hogyha valaki tényleg becsavarodik az nem érzékeli, úgyhogy ez alapján azért sejtettem, hogy nagy baj nincs, de akkor is ijesztő volt. Ijjjesztő. Teremthetnék egy új műfajt, a faktikus psychosis-t, elnevezhetnék -tiszteletből- rólam is akár.
De persze semmi bajom sincs. Azon kívül, hogy minden. Minden-minden. De úgy most magamban tartogatom meg dédelgetem, nevelgetem, hogy majd kirobbanjon, hatalmasat szóljon és kész káosz legyen... szeretjük a káoszt. A káosz ihletet ad, motivációt teremt, a káosz vonzza az embereket. Ez tény.
Most nem vonzom az embereket, nagyon nem. Most mindenki szarik rám, már ami az ellentétes neműeket illeti. De tényleg. És ez engem rohadtul zavar. Tudom, pár hete még azért sopánkodtam, hogy nem szállnak le rólam, de könyörgöm, valami arany középútat. Aranyat!!! Jó lesz az ezüst is. Csak út legyen, közepes. Még csak nem is kell, hogy nagy legyen.
Ha ez a szívem, hát: röhögnöm kell.
Utolsó kommentek