Furcsa. Nem tudom micsoda, sosem tudom, hogy mi furcsa. Érzés, úgy érzem, hogy az és nem is kell megmagyarázni. Akinek kell, az érti. Én értem, mert érzem, szóval erről ennyit.
Nem történik semmi. Túlzás nélkül. Mondjuk talán nem is teszek azért, hogy történjen... Most nem. Terveket várnak. Jövőképet, elképzeléseket, valamit. Mit tudok mondani? Semmit. Nincsenek rövidtávú terveim, csak hosszútávúak, arra meg nem kíváncsi senki. Mit mondhatnék.
De annyira... mégsem annyira szörnyű ez az egész. Mert tudok örülni, tényleg, tudok értékelni - sokáig nem tudtam, most megy, élvezem, elvonatkoztatok, félreteszek érzéseket, ellenérzéseket, okok nem érdekelnek, magyarázat nem szükséges, tények, megteszik a száraz tények. Furcsa.
Persze nem jó ez így... Pedig rájöttem. Rájöttem, hogy túlságosan magas a fal, amit magam köré húztam és már a látványától mindenkinek elmegy a kedve attól, hogy megmássza. Lerombolni sosem fogom tudni az egészet, de mondjuk egy kaput tehetnék rá. Végül is az nem olyan nagy dolog...
Kopogtatóval meg kémlelő ablakkal, biztonsági lánccal... Na mindegy, elcsesztem, hülye voltam. Nem először... pedig. Ajj... most könnyen beszélek, mert esély sincs rá, de azt hiszem ő... ha legalább lát esélyt arra, hogy átjusson a falakon, megpróbálta volna. De én optikailag elintéztem nála, hogy a ténylegesnél is magasabbnak lássa a falat és prímán elüldöztem. Jókor jövök rá. Jókor bánom. Francba is.
Na jó, egyébként vigyorgok itt össze-vissza, csak most ez nem hagyott nyugodni, úgyhogy muszáj volt méregtelenítést végrehajtani. Most jobb. Nem érzem, hogy jobb lenne, de biztos használ, mindig használ, hogy a sok negatív gondolatot kiírom magamból, mért ne használna pont most. Nem kell válaszolni.
Utolsó kommentek