Ki gondolná, holnap vizsgám lesz. Picit bosszant, hogy már mindenki túl van mindenen (mindenki = szűk környezetem), nekem meg még mindig nem biztos, hogy holnap vége. Elméletileg igen, utolsó vizsga, gyakorlatilag olyan főiskolára járok, ahol ez nem ennyire egyértelmű. Mondjuk tanulhatnék még és akkor lehetne egyértelműbb. De nem akarok.
A múltkori vizsgák sikerültek, pénteki meg hétfői is, tökre örültem nekik. Ennyi. Sok hozzáfűznivalóm nincs a dologhoz. Most viszont éhes vagyok. És nincs otthon semmi kaja. Vagy lehet mindjárt csinálok, mert korgó gyomorral amúgy se tudnék tanulni.
Ha akarnék, akkor se. Mondjuk ide se akartam írni, csak rájöttem, hogy rég tettem, ezért ráerőltettem magamra, mint valami kötelességet. Nem az, tényleg jól esik ide írni a sok értelmetlenséget, csak most triplán annyira nem tudom, mit érzek, mint egyébként, azt meg elég nehéz megfogalmazni.
A legtisztább, ha kijelentjük, hogy nem érzek semmit. És nem is állnék messze az igazságtól, mert nem is kell semmit sem éreznem, nem is érdekel, hogy érzek-e valamit, csak most eszembe jutott és gondolkodom. Mért nem foglalkoztat? Persze ez nem igaz, mert most is foglalkozom vele, de én arra gondolok, hogy mint alternatíva, nem zsongok be tőle, nem ugrál a gyomrom a plafonon, hogy hátha.
Pedig volt, hogy ilyet éreztem, de talán kinőttem belőle. Azt hiszem ez lehet a baj. Nem is annyira baj, csak furcsa. Eszembe se jut, ami történt. Mintha csak olvastam volna valahol. Mondjuk általában a régi sztorijaim mind ilyenné redukálódnak, mintha csak valami régen látott film lett volna az egész.
Mondjuk egy emlék van, ami nem régi filmre emlékeztet, az még mindig karcolja ott belül a dolgokat, mintha reszelőt húzogatnának a lelkemen, ami hol is van, nem ott, amiről most beszélek. Akkor nem a lelkemen húzogatják, csak ott belül, valamimen. Sosem voltam jó biológiából, mondjuk nem is a lélek tartózkodási helyéről tanultunk. Arra lehet figyeltem volna.
Na tehát egy emlék van, amire rossz érzés gondolni és amiről száz százalékosan tudom, hogy megtörtént -sajnos?-, ami életem egyik hibája volt. Nem a legnagyobb, legnagyobb hibát még nem követtem el, remélem nem is fogok, de olyan közepes, mezei hibát ejtettem a forgatókönyvben. De valahol nem sajnálom mégsem, hogy megtettem, mert sokat tanultam belőle, nem tudom pontosan mit, csak egy plusz érzést, egy plusz gondolatot. Nem úgy tanultam, hogy legközelebb nem követem el ugyanezt a hibát, lehet el fogom, talán már meg is tettem, hanem ez a plusz érzés került belém. Szégyen.
Nem az a szégyen, amit tettem, hanem, hogy velem történt meg. Mindig mindenre büszke voltam, minden tettemre, szavamra, még ha rosszul is tettem olykor dolgokat, felvállaltam, hozzám tartozott. Ezt meg nem, nem vagyok hajlandó, nem vagyok képes elfogadni, titkolom, nem beszélek róla, szeretném, ha mindenki elfelejtené, aki tud róla. Nem akarom, hogy bármi vagy bárki emlékeztessen rá, ha ez történik ingerült leszek és mérges, türelmetlen. Szégyellem. Pedig nem szégyellni való és mégis. Egyszerűen nem tartozik hozzám, nem illik bele a képbe.
Még szerencse, hogy nem akartam ide írni. Mi lett volna, ha igen.
Utolsó kommentek