Tegnapi bejegyzésemnek se híre, se hamva. Nem mintha sokat veszített volna vele az Univerzum, de hát akkor is. Én írtam, pötyögtem, gondolatot közöltem és akkor elveszik az éterben. Ez azért gonosz dolog.
Olyan érzésem van, mintha mindig panaszkodós bejegyzést írnék, akkor is, amikor elvileg jó kedvem van, nem tudom miért van ez. Azt se tudom, hogy így van-e. Azt tudom, hogy valami nagyon piszkálja a csőrőmet, de nem szólhatok egy árva szót se.
Ennek ellenére szoktam szólni, de nem tehetem. Most tényleg nem. Csak rontanék a helyzeten. Ami nem lenne jó, mert most egész türhető a helyzet.
Csak mondjuk olyan, mint a vihar előtti csend. Érzem, hogy valami fog történni, de mérhetetlenül kuss van és semmi arra utaló jel, hogy mi van készülőben. Tartok tőle egyébként, hogy én fogok a legrosszabbul járni.
De ezt csak az általános realista-pesszimizmusom mondatja velem.
Lekéstem a hévet. Nem volt jó érzés. Azért nem, mert ennek az volt a következménye, hogy a buszt is lekéstem, úgyhogy ezért tehát átmentem a kettes vilihez és elsiklottam vele Vágóhídig, hogy ott pattanjak fel a hévre, ami nem épp hazáig vitt. De itthon vagyok.
Meg fáradt is. Sose szokott ennyire elkapni ez a tavaszi fáradtság, de most rendesen. Aludtam is délután, mégis álmos vagyok. Borzasztó.
Utolsó kommentek