Igen, megint idegbeteg vagyok.
Pedig olyan hihetetlenül rosszul indult ez a nap, hogy azt hittem, jó lesz.
A tegnap esti kis idegösszeroppanásom (kéretik nem százszázalékig komolyan venni a túlzásaimat) nem esett a legjobban. Mondjuk mily furcsa, nem hiszem, hogy túl gyakori lenne, hogy valakinek jól esik egy idegösszeroppanás. De most ez nem lényeg. Folyamatosan szembesülök vele, hogy amit gondolok/feltételezek az adott dologról/személyről az bizony rohadtul helytálló és nincs miről tovább beszélni, mégis beszélek róla tovább, mert...
Mert? Na igen, ez egy cseszett jó kérdés. Mi a francnak foglalkozom vele egyáltalán, nemhogy ilyen sokáig. Mert azt hittem, tudom mit hittem, de minek hiszek folyton ilyen hülyeségeket a fenébe is...
Nem, továbbra sem írok le semmi konkrétat, továbbra sem írok le semmi értelmeset. Mert konkrétan értelmetlenség amúgy is az egész. Én is értelmetlen vagyok. Egy naaaagy kupac értelmetlenség.
Ja igen. Ma is idegbeteg vagyok, de erről is csak én tehetek, mert minek nézek meg olyanokat, amit nem kellene. Mellesleg feltételezem unalmas vagyok. Ez mindent megmagyarázna. Mondjuk én is unom már magamat, de az egy dolog.
Csak az a két nap ne lett volna...
Komolyan az tehet az egészről. Ha nincs az a "felhőtlen" két nap, akkor ennyi, csak kis feszültség van, semmi idegbetegség. Igazából elfojtott idegbetegség, ami talán még rosszabb. Csak belül érzem. Pusztítja az agysejtjeimet, marja a szememet, bántalmazza a gyomromat, fel-le szaladgál az ereimben és arra készteti végtagjaimat, hogy valamit sürgősen rúgjon, tépjen szét. És ha lehet ez a valami mindenképp emlékeztessen a történtekre.
Utolsó kommentek