Nagyon-nagyon (és tényleg nagyon) élveztem a mai napot... egészen addig, amíg haza nem jöttem. Itthon se volt probléma, csak itt érzékeltem először, hogy rettenetesen fáradt vagyok. Merthogy tényleg. És mégis vigyorgok. Ez így normális?
Tulajdonképpen nem az, de ne törődjünk vele. Már tegnap este is vigyorogtam, noha sírnom kellett volna. Bár nem is. Mert kivételesen tudtam, hol a határ. Szar volt előtte megállni, de megtettem, nem tudom, miért is. De valahogy kivételesen ez tűnt okosnak. (Mintha ez engem máskor érdekelne...)
Jó napom volt! Merthogy történtek dolgok, amik kipárnázták eseménytelen mindennapjaim hideg és kemény falait, hogy ütközéskor ne fájjon az olyan nagyon.
Nem részletezném a párnákat. Kedvem az lenne, de mégsincs. Nyüff. Ilyet se írtam még. De egyáltalán nem volt kellemetlen, hogy megtörtént.
FáradtFáradtFáDt. Kedvem lenne. Pénzem nincs. Kedvem lenne. Kedvem lenne. De nem lesz kedvem, mert visszafogom a kedvemet. LátniLátniLáNi. A napfelkeltét. Leszarom a napfelkeltét. Mondom én, hogy visszafogtam.
(...)
Utolsó kommentek