Nincsen rossz kedvem. Jó van? Jó sincs. De az van. Vagyis, mivel nincs rossz, az már jó. Nem bírok semmi értelmetlenül értelmes dolgot ideszenvedni, pedig szükség lenne már rá. Nagyon-nagy szükség. Mert ez már mégsem állapot, hogy lassan egy hónapja ülök a seggemen és nem bírok egy percig is gondtalanul élvezni valamit.
Ja, de. A szenvedéses állásinterjúkat élveztem, ami azért már mégis csak beteges. Jajj, gyerünk már, gyerünk, állj talpra ember!!
De továbbra is ülök. Meg se mozdulok. Na de majd pénteken. Szombaton. Pénteken, szombaton? Nem tudom miről beszélek tulajdonképpen... Annyi van, hogy félig belementem egy kedvderítő pénteki/szombati találkozásba. Amúgy nem mentem volna bele - amúgy, ha mindez nem történik. De ebben sem vagyok most biztos.
Még persze lemondhatom (le fogom mondani), pedig nem kéne. Nem miatta nem kéne, hanem saját magam miatt. Mert már mozdulni kéne. Talpraállni, rendbe jönni, továbblépni. Nem átlépni, mellőzni, csak elfogadni.
Úgyhogy ez a következő terv: beletörődés. És nem csökönyösen elhárítani a segítséget, hanem igenis élni vele és megoldani ezt az egész helyzetet. Mégha közben szarul is érzem magam miatta, akkor is muszáj lesz hátrahagyni a félhalott projektet és foglalkozni az élőkkel egy kicsit. Na hajrá.
Utolsó kommentek