2010. 07. 04.
Azt gondoltam, az idő múlásával jobb lesz. Hát nem lett az. Kicsit durván körülírva olyan ez, mintha meghalt volna - ugyanakkor tudom, hogy nem és éppen ezért kétségbeejtő, hogy mért nem lehet itt velünk. Tizenegy napja "még csak", de azt hiszem még sosem voltunk ennyi ideig távol tőle.
Ráadásként folyton a közös utazásaink apró kalandjai ugranak be, a közös poénjaink, a cinkos összepillantásaink és nem bírom elviselni a gondolatát annak, hogy akár évekig is eltartson ez az állapot - az állapot, ami valójában elviselhetetlen. De mégis el kell viselni. Mert mi az... mit csinálok, ha nem viselem el? Nincs egy Esc gomb, nincs semmi, végig kell csinálni. Kell. Muszáj.
2010. 07. 06.
Olybá tűnik, mintha mindenki nyugodna meg, csak én kezdek elemeimre szétesni. A sírás kerülget, gombócot érzek a torkomban, a fejem szétfeszül a gondolatoktól és nem, nem bírom összeszedni magamat. Folyamatosan munkát keresek, éjjel-nappal, kifolynak a szemeim, már olyan munkára is jeletkeztem, amit azt hittem sosem kell elvégezzek, a legalja munkákat is megpróbálom és mindenki szarik rám, egy helyről se jön semmi visszajelzés.
És ne legyen az ember lányának olyan érzése, hogy nagy kupac szart sem ér.
Hányinger kerülget. A többieket lelkesítette a találkozás, én meg ott álltam, mint egy szerencsétlen és azóta minden ok nélkül, bármelyik percben rám tör a sírhatnék - de nem sírok, csak fojtogat magamban - és egyre olyan gondolatok járnak a fejemben, hogy "még ennyire sem vagyok képes"...
És tényleg nem.
Utolsó kommentek