Egy szemét-szemét, rohadék, passzív dögnek érzem magamat. De csak egészen kicsit, úgy néha eszembe jut. Valójában egész kellemes a közérzetem... na jó, ezt részletezem. Picit.
Tehát... nem válaszoltam neki. Okkal nem válaszoltam. Az éjszaka közepén, amikor félálomban olvas valaki egy sms-t, nagyon lelkesnek vagy... nem is tudom milyennek kell lennie, hogy érdemben válaszolni tudjon - egy olyan üzenetre, amiben nincs kérdés, nincs semmi, amire reagálni lehet.
Szóval nem is válaszoltam és nem is éreztem úgy, hogy ez baj lenne. Csakhogy... ez már egy ideje volt és azóta kuss. Ő részéről is, ami furcsa. Úgy érzem, hogy az az elvárás, hogy most én jele(ntke)zzek és közben azt is érzem, hogy nem érzek késztetést jelentkezni. Nem, egyszerűen... mit mondhatnék? Mit mondjak? Próbálom én...
Jaj a francba is, dehogy próbálom. Attól, hogy azt mondogatom, hogy "próbálom", attól még nem teszek semmit sem. Egyszerűen csak nem szólok egy büdös szót sem, ez nálam a próbálkozás. Mert ha nem próbálkoznék, akkor már mondtam volna, hogy hagyjuk egymást békén.
Egyébként nem, ehhez sem érzek késztetést, hogy ezt mondjam. Semmihez sem érzek. Most így tök jó. Olyan, mintha lenne valami és közben nincs - lehetne, de közben meg semmiképp sem. Itt vagyok és itt is érzem magamat. Ez az ami furcsa. Sehol máshol. Jó ez itt, jó ez így, jó mindenképp. Elveszített fonal? Sebaj.
Szóval sajnálom. Olyan... hihetetlenül indult. És ez az, amire gondolnom kellett volna: hogy HIHETETLEN. Irreális. Annyira tökéletes volt, amennyire most nem az.
Utolsó kommentek