Most olyan könnyű minden,
szinte csak a semmi tart.
A kutyákat elengedtem,
és a forgószél elvitte a vihart.
Alattunk a tenger,
szemben a nap zuhan.
Nyeljük a csíkokat
és a világ pajkos szellőként suhan.
Jajj. Úgy döntöttem, nem érdekel. Mármint úgy döntöttem, hogy végre egyszer hallgatok másokra, a tanácsokra és nem ragaszkodom görcsösen a beteg gondolataimhoz. Idézőjelesen beteg. Abból a szempontból beteg, hogy nem normális és kis híján kivitelezhetetlen.
Van olyan, hogy egy gondolat kivitelezhetetlen?
Van, most lesz. Mert így tényleg nem lehet hozzáállni, ahogy én teszem. Nem is tudom mire jó ez, azon kívül, hogy semmire.
Egyébként... jajj, nem, inkább ezt megtartom magamnak. Mert ugyanis van egy teóriám arra, hogy mért üldözök el mindenkit magam mellől/elől, csak szerintem ez úgy hülyeség, ahogy van. De az én teóriáim már csak ilyenek. Sajnálatos módon... Hogy is mondjam? Akárhányszor némi reményt éreztem a magánéletem gazdasági fellendülésével kapcsolatban, ííígy... megrekedtem. Ültem, néztem magam elé és... nem. Nem jött ki belőlem semmi - semmi használható. Bezzeg mikor lelki válság van, eltúlozva, szóval ha akár egy minimális káosz is eluralkodik az éterben, jön az alkotóvágy és ááá.
Még szerencse, hogy megtartom magamnak. Na mindegy. Szóval bár ez hülyeség, még ebben látom a legnagyobb rációt - mert valami oka kell, hogy legyen annak, amit folyamatosan művelek. Olyan nincs, hogy mert CSAK. Muszáj, hogy legyen valami logikus magyarázat. És ez akár még logikus is lehet.
Utolsó kommentek