Most jövök csak rá, hogy ő tényleg. Feltétel nélkül. Mindennel együtt. Egyfolytában, rendíthetetlenül. De miért? Vagyis: mért ő? Ezen kéne túljutni.
Hogy is mondjam egyszerűen... Eddig mindig mindenki meg akart változtatni, ha nem is így konkrétan, de valamit hiányolt belőlem - a kedvességet, lelkesedést, önfeláldozást - vagy épp szívesebben hagyott volna el valamit - például túlfejlett büszkeséget, két lépés távolságot, egyebet. Megkérdőjelezett, értelmet keresett bennem... De nem, ez nekem nem fekszik. Én vagyok, ilyen vagyok - ezektől vagyok én. Magyarul soha senkinek sem én kellettem volna, csak egy idegen az én testemben. Én meg ilyesmire nem vagyok hajlandó, még pár hónap fiktív boldogságért cserébe sem. Pár hónapnál úgyse bírnám tovább.
Nos. Ő nem akar megváltoztatni. Semmiben. Ő így akar - ENGEM. A hülye stílusommal együtt, azzal együtt, hogy a kedvességet csak hírből ismerem, hogy nem játszok meg semmilyen lelkesedést az ő kedvéért, nem áldozom fel érte magamat, nem engedem, hogy tőle függjek, nem fogok soha könyörögni neki és nem engedem, hogy száz százalékosan beleépüljön az életembe. Tudja, hogy nincs ennek értelme.
Erre most jöttem rá, ahogy találkoztam vele és, hogy őszinte legyek, szörnyű lehetett elviselni engem... Nem ígértem semmit, sőt, többnyire azt hangoztattam, hogy életünk legnagyobb hibája volt, hogy megismertük egymást. Ő is így vélekedett. Azt hiszem, neki tényleg nagy hiba volt. És mégis... Még mindig akar látni. Nem menekül. Nem lép le szó nélkül. Ennyi.
De a látszat csal. Azt gondolná az ember lánya, hogy ha talál egy ilyen embert, egy embert, aki valaha nagyon sokat jelentett neki és az elfogadja őt minden hülyeségével együtt, akkor jön a Happy End. De nem, itt jövök ÉN. Attól lesz ez a történet az enyém teljesen, hogy bejelentem: Nekem nem Ő kell.
Utolsó kommentek