Egy cirkuszi sátor mellett vezetett az utam hazáig. Éppen próbáltak, legalábbis a kiszűrődő hangokból erre következtettem... és ha épp nincs nálam húsz szatyor, nem vagyok rohadt fáradt és mellesleg legalább tíz évvel fiatalabb vagyok, kacérkodtam volna a gondolattal, hogy beszökök a lakókocsikhoz.
Na oké, így is kacérkodtam vele.
Fú, ez így jó volt ám, hogy nem voltam itthon. Ha itthon lettem volna, akkor rossz lett volna, elég rossz, gondolom én. Mitől lett volna jó. Világos :)
Tök optimista vagyok. Nem, optimista nem. Csak továbbra is lelkes és bizakodó. Olyat pedig szabad, nem?
Jjja, szabad.
És akkor egy TiszaKata:
A boldogság azonnal képes maximumon hatni, és azonnal meg is tud szűnni. A kín nem. Az hosszan-hosszan egyre lila foltosabb, szikrázón kínzó nyugtalanság, és elmúlása is igen lassú. Ha van ilyen egyáltalán. Én úgy vélem, nincs. Ami volt, sosem múlik el. Semmilyen formában. Ami volt, van. Mindig van. Magadban hordozod. Beléd épül, hat rád, tudva-tudattalanul, épít, leépít. Megváltoztat, érlel, szétszed, összerak. Minden törés megtörés. Majd gyász.
Utolsó kommentek