Az iménti párbeszédem magammal:
Nem láttad a... Nem láttad, hogy láttad volna. Én se láttam. Senki sem látta, nincs is egyáltalán. De tegnap láttam valahol.
Ebben csak az az említésreméltó, hogy volt, aki hallotta. És bejelentette, hogy magamban beszélek.
Ez, nyílvánvalóan tévedés. Nem magamban beszélek, mert akkor ő meg se hallotta volna. Magammal beszélek, ami meg egészen más. És nem elítélendő, hogy szóba állok saját magammal. Naugye.
Ma lesz vizsgám. Igen. Ma is. Nem fog sikerülni. Ezt onnan tudom, hogy nem tudom. Az anyagot. Értem és felfogom, de nem tudom. És akkor meg tök fölösleges értenem. Ott fogok ülni és magamban (!magamban!) szídom a hülye fejemet, hogy emlékszem rá, tudom, de nem tudom visszaadni. Szóval kisbrávó nekem.
Ez amúgy gonoszság. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha képes lennék a magolásra. Már bevágtam volna az egészet és nem nyavalyognék, hogy nem fog sikerülni - bár lehet akkor is ezt tenném. Az a vicc ebben, hogy ismerem a többiek reakcióit... azt hiszik, gondolják, sejtik, hogy csak pánik az egész, hogy csak hisztizek feleslegesen, hisz' "úgyis sikerül neki...!".
Még nem jöttek rá? Lehet, hogy már rájöttek. De ez nálam nem így megy. Ha azt mondom, nem fog sikerülni, akkor az nem pesszimizmus, hanem tömény realitás. Ez van. Jaj, de nem megy ez most!
Nagyon unom, hogy nincs mit virágnyelven kifejtenem. Vizsga után szerelmet vallok az első szembejövő férfiembernek és aztán leírom, hogy mi volt a reakció. Csak, hogy történjen valami és legyen mit írni.
Úgyse teszem meg.
Utolsó kommentek