Mindig van egy pont...

Szokásomhoz híven, fogalmam sincs miről is beszélek. Pontosabban tudom, miről kezdtem el, de mintha a végére elkalandoztam volna. Az a bajom (ez most megint más téma), hogy olyan lettem, amilyet ő elvárt tőlem. Persze nem lettem olyan, csak vele úgy beszéltem. Kedvesen. Érdeklődően. Gonoszság-mentesen. Felhagyva a lázadó-korszakommal. És az benne a remek, hogy így mégsem találtuk a közös hangot.

Valahogy nem jött össze. Beszéltünk, beszélgettünk ugyan, de akadozott az a beszélgetés, nem volt benne semmi őszinteség, felszínes volt, unalmas. Tudom én ezt, tudtam én, hogy ez lesz, ha megkomolyodom (szerinte). És azt várom, hogy mikor sírja vissza a lázadó-korszakomat, a gonoszkodásaimat és összességében az elviselhetetlen énemet. 

Mondjuk tény, hogy sokat változtam, mióta megismertem és hangyányit tényleg szükségem volt valami komolyságra, de úgy vélem, azt már valahol időközben összeszedtem. És nem érzem úgy, hogy az alapvető tulajdonságaimon kéne változtatnom, magyarul sosem leszek képes iszonyatosan kedves és halálosan komoly lenni. Nem is akarok valójában.

1 - 2 - 3 - 4 - 5. 12/5... 2,4. Igazából mért is vagyok elégedetlen. Ha egy év alatt öt pasi jelent meg a környékemen, akkor 2,4 havonta volt kivel foglalkoznom. Átlagosan. Valójában az úgy volt, hogy januártól olyan júniusig egy valaki foglalkoztatott, áprilisban még egy valaki, aztán májusban kábé egy hétig valaki, augusztusban kettő illető és ezzel véget is ért a dolog. De inkább nézzük az átlagot, az sokkal jobb arány.

*sóhaj*

Azt hiszem megint elkalandoztam. Sötétedik, ásítozom, kéne egy kávé. Vagy le kéne heveredni az ágyra, pihe-puha párnák közé dugni a kobakomat és szarni az egészbe. És nem megy! Mi ez, ha nem felelősségérzet.

Nehéz éjszakám volt, alig aludtam. És akkor még ez is. (<- mi is?!)