Megsütöttem. Életem legrosszabb mézeskalácsát. Ettől kicsit olyan plotty-kedvem lett (újabb megmagyarázhatatlan kedvfajta. plotty). A gond azzal volt, hogy kissé el voltam havazva (picit mintha bedecemberesedtem volna, mézeskalács meg havazás...) és félreolvastam a receptet. Illetve. Egy nullát hozzáképzeltem. A mennyiséghez. És ettől: szar lett.
Nem, szar azért nem. Csak nincs íze. És az úgy: szar.
Kicsit eltűnhettem. Kicsit el kellett tűnnöm. Nem kellett, de megtettem. Jó volt. Pocsék volt. Pocsék nem volt, de mindegy. Elmúlt.
...e poi, e poi, e poi vivere...
Eltűnt a belső szervem. Az a fontosabb fajta. Ami úgy dobogni szokott néha, saccperkábé 300gr körül van és a vérkeringés központja, ilyesmi. El se köszönt, csak elment. Nem tudom mikor pontosan... csak most épp beszélni akartam volna vele és feltűnt, hogy: eltűnt.
Az ilyen egyébként normális?
Elszökött, mint egy kamaszlány, párnákat rakott az ágyába, hogy úgy tűnjön, alszik és közben ő meg vígan mulatozik valahol. Nélkülem. Én meg teljesen nyugodt voltam, hogy biztonságban van, senki nem bántja... Néha még örültem is, hogy ilyen kis magának való, hogy nincsen igénye sok szórakozásra, nem lesz odáig boldog-boldogtalanért. Csak mostanában rájöttem, hogy ez mégsincs egészen rendben, hogy átalussza az életemet, ezért gondoltam felébresztem... és így derült ki, hogy ott sincs.
Ötletem sincs, hogy hol lehet és mit csinálhat, de ideje lenne hazajönnie. Vagy lehet ez önző kérés, de nem érdekel. Elvégre az enyém volt valamikor.
This is not a love song
Utolsó kommentek