Az előbb levágtam egy gyors hisztirohamot anyunak, hogy márpedig nem lehet ilyen szívtelen, hogy rám uszítja a kábeltévéseket. Mert. Meg lett mondva nekik, hogy négy után jöhetnek. Erre itt vannak fél négyre. Logikus.
És utálom őket. Nem konkrétan őket, de minden féle-fajta szerelővé mutálódott emberi lényt. Meg most hiába jöttek volna nekem magyarázni, azt se tudom mi a panaszunk. Na meg ne. Itt hagyni velük egyedül. Ehhez még kicsi vagyok.
A házunk vonzáskörzetében idegen emberrel amúgy sem szívesen állok szóba. Na jó, talán a postás az egyetlen, akinek még köszönni is hajlandó vagyok és esetleg információval is szolgálok, ha épp olyan kedvem van és ha épp kérdez valamit (általában nem szokott).
De. Múltkor megkérdezte, hogy elmúltam-e már tizennégy éves -.-
Nem szívesen mondom, hogy már rég, de most így belegondolva, tényleg már rég. Hat év az soknak számít. 20 év meg kevésnek. Most akkor hogy van ez.
Ó, visszajöttek. Ó, anyu beengedte őket. Annyira meggondolatlan. Ezek itt nekünk esnek és fél pillanat alatt lemészárolnak minket. És akkor mi lesz. Ki menti el ezt a bejegyzést.
I'm looking for some sunshine and some clover
And a cloud to rest my head upon
Can't put my finger on
Just when my baby got gone
Because I was too lost in a dream
Elkapott a karácsonyi láz. Ez abban nyilvánul meg, hogy nézem a drágábbnál drágább ajándékokat és prímán megbeszélem magammal, hogy nincs pénzem rájuk. És nem is lesz. De attól még biztos örülnének nekik. Magyarul semmi használható ötletem sincs és pénzem sincs éééés még egy ajándék sincs. Semmi. Borzalom.
A fejem az viszont megint/még mindig fáj. Meg a térdem! A jobb térdem. Ma arra gondoltam, hogy talán nem is fáj semmim, csak beképzelem. Olyan nincs, hogy nekem minden nap fáj valamim. Ez akkor sem lehetne igaz, ha valami bajom lenne. Szóval csak képzelem az egészet.
Máris sokkal jobban érzem magamat.
Ó. Elmentek.
Utolsó kommentek