Na tehát szóval igen. Vagy mégsem. Még az a szerencse, hogy van olyanom, hogy büszkeség. Különben már ótejóég, elsüllyedtem, meghaltam, megőrültem volna. Nem tudom, mért ezt a sorrendet választottam.
Vele álmodtam. Mármint nem vele, egészen másvalaki velével. Ahhoz képest, hogy mit, egészen jelentéktelen álomnak minősítem, de azt a következtetést azért levonom belőle, hogy túltettem magamat rajta. Mondjuk volt rá egy évem, ideje volt. Szeptember 4.? Valamiért ez rémlik. Megnézhetném, hogy jól rémlik-e, de lusta vagyok felállni és tenni két lépést. És amúgy is lényegtelen.
Visszatérve az első bekezdéshez, most csak úgy alapjáraton idegesít a dolog. Vagy lehet, hogy nem is? Szóval lehet nem is idegesít, csak azt hiszem. Mert rohadtul nem vagyok ideges. Még csak rosszkedvű sem. Csak észrevételezem, hogy ha megjelenik és sötét pillantások kíséretében megjegyzem magamnak, hogy ennyi.
Ennyi. Nem is több.
Utolsó kommentek