Félnek tőlem. Nem tőlem félnek. Attól félnek, amitől - ezt nem sejtik - én is tartok. A valamitől, ami bennem van.
Egy jelentéktelen, eseménytelen napon vagyok túl. Veszekedéstől nem volt mentes, de nem is én veszekedtem, én csak ültem itt, szó nélkül és hallottam mindent. És nem értem. Nem értem az emberi kreténség eme logikátlanságát. Aki hülye, az hülye, rendben van - de hogy van az, hogy aki értelmes, az a legnagyon idióta, akivel valaha is találkoztam?
Na persze, nem. Nem a legnagyobb, de az ő idiótasága bosszant fel a legjobban, mert közöm van hozzá. Nincs semmi közöm hozzá. És mégis. Várok, csak várok, hogy mikor lesz vége és nem, nem és nem, sosem lesz. Nincs vége.
Az sem érdekelne, ha elfogultságomban gondolnám azt róla, amit gondolok, de hogy ráadásul érzem, hogy igazam is van, még jobban dühít. Persze mondom, nem én veszekedtem - én nem szólok bele. Véleményem meg van róla, de bele nem szólok. Nem szabad beleszólnom. A tapasztalataim miatt nem teszem - az én szavam a többség számára nem egy elfogadható vélemény.
Nem, amit én kimondok, az senkinek sem szokott tetszeni. Nem tudom, miért van ez, de már rájöttem, úgyhogy tudom kezelni. Persze ettől függetlenül elvárom, hogy azt tegyék, amit akarok... hogy is mondjam... netán manipulálok?
Egyébként a mai nap sem csináltam semmi olyat, amit kellett volna, de ezt már mondhatni megszoktam. Holnap... már csak a holnapot kéne kibírni, csak kicsit rákoncentrálni a feladatra, aztán szerda és távozz bánat. Érdekes...
Tényleg az, csak most esik le. Amit tegnap este beszéltem. Nem mondtam ki, hogy mit akarok, de elértem és ez a lényeg. Legalábbis úgy néz ki. És most jövök rá, hogy nála csak ez működik, nála sem szabad kimondanom, hogy mit akarok, mert akkor esélyem sincs rá. Csak utalni szabad, jelezni, kimondani nem. És ez bosszantó.
Utolsó kommentek