Ez már... ez már... Kis híján felháborító, amit művelek. Nem tudom ugyanis, hogy mostanában mitől érzem feljogosítva magamat arra, hogy boldog-boldogtalannal kikezdjek. Nem kezdek ki. De jogosan gondolhatják azt a felek, hogy ezt teszem.
Mintha szándékosan szeretném magamat kínos helyzetbe hozni. Lehet, hogy tényleg ezt akarom. Mert ugye a káosz inspirál. Na de a káosz nem egyezik a kínnal, mégha ugyanazzal a betűvel is kezdődik...
Hagyjuk, hagyjuk.
Nem volt megint CéPé, pedig örültem volna neki, Szupermen megint Szupermennek volt öltözve és olyankor ő Mr. Elérhetetlen, vele se volt sztorim, volt helyettük egy új taggal... Nem, nem volt ám semmi. Semmi olyan. Semmilyen. Most így hirtelen unatkozom. Erre van egy jó idézetem.
"Az unalom úgy keletkezik, hogy az ember vár valamire. Abban a pillanatban, amikor vársz, akkor már ölöd magad. Én utálok várni, mert amikor az ember vár, akkor olyan, mintha fel lenne, akasztva egy fogasra. Nem csinálhat semmit, csak vár, és az élete rettenetesen unalmas lesz. S ha az ember élete unalmas lesz, akkor meghal. Szóval, ha egy mód van rá, akkor ne várjatok."
Ennyi.
Utolsó kommentek