GrRrRrrr.
Egyrészt ez, másrészt az. Aztán meg amaz. Emez. Omoz. Ömöz. Imiz. Ki tudja.
Vannak ilyen harci csigára utaló gondolatfoszlányok, amik arra ösztönöznek, hogy neee... Hogy miért. Miért ne? De aztán meg... Ugye ez a csúszómászó sosem a legjobb tanácsokat adta életemben - de az is igaz, hogy ha valami izgalmasabb dolog történt velem, az is pont miatta volt. Szóval tehát. Nincs konklúzió.
Majd valahogy elfoglalom magam. Én hibám is. Csak az én hibám. Minden az én hibám. Nem tudok odaállni és NA. Oda kellene? Vagy jól esik mártírkodni... az is lehetséges. Elmondhatom, hogy nekem milyen rohadtul nehéz. Ja. Ennyi az egész.
Válogattam a teákat a polcon és megcsapott a "Jaaaaajjjj." érzés. Az a fajta "Jaaaaajjjj.", ami akkor tör rá az emberre, amikor egy gyengébb pillanatában (ő se tud igazán róla, hogy konkrétan az a pillanat gyenge) meghall egy gusztustalanul nyáladzó, borzalmas csöpögős-szerelmes számot és BAAANG. Jaaaaajjjj. Mást se tud mondani. Jajj.
És ez a "Jaaaaajjjj." addig még egészen ártalmatlan, amíg megszemélyesítés nélkül marad Jajj. Nekem nem "személyesült meg", szimplán pár név megfordult a fejemben. Ez a poén. Nem is egy, hanem pár. Régi cukrászdák is.
Ezerszer fogadtad meg, hogy nem eszel több lépesmézet,
De mégis bízol, hogy édes lesz egyszer,
Nem kóstolhatsz mindig hiába.
Utolsó kommentek