Egy teljes napra visszamentem fészbukkra, hogy Há-é! (Ez mit jelent, fogalmam sincs. Valami olyasmi lehet, hogy valahol nem is olyan mélyen igényem van jelezni az ismerőseimnek, hogy én bizony vagyok, csak mégsem. Ja, valami ilyesmi.)
De feladtam. Huszonnégy órán belül feladtam, mert két személytől is olyan rosszindulatú, szándékosan velem szemben rosszindulatú megjegyzést láttam, ami nagyon, de nagyon rosszul esett. (Ez a rosszindulatúság lényege, vagy mi.) És én nem bírom az ilyet, ehhez (most) túl érzékeny vagyok, tehetetlennek érzem magam és igazságtalannak vélem a helyzetet és nem értem, hogy mért bántanak ilyennel.
Szóval jött ismét a hibernálás. Nem érdekel. Rájöttem, hogy az ismerőseim 95%-át utálom. De most ilyen kedvem van, tegnap jöttem haza vizsgáról és a metrón hasonló mutatót állapítottam meg utastársaimnál is... Egyszerűen idegesítettek. Idegesített a sok szenvtelen, unott, érdektelen emberi lény.
Na, ez most ilyen rosszkedvű bejegyzésnek tűnik, pedig azon kívül, hogy baromira felidegesített a két idióta fészbukkon, semmi bajom sincs. Az idő jó, rohadt sok tanulnivalóm van, mi bajom lehetne?
Félretéve a sérelmeket: megint elkezdtem furákat álmodni. Ez a többesszám két alkalomra utal, de nálam már így is fura, mert nem szoktak rémálmaim lenni. Ezek se konkrétan rémálmok... Nem, ezek ilyen... Mesélek!
A tegnapi álmom azért is volt "vicces", mert előre megjósoltam az időjárást... Mármint a vihar részét. Ami nem jó móka ám. Mert eszembe jutott az álmom és brrr.
Az volt a rövid sztori, hogy egy ilyen sivatagos helyen, barlangok meg homokdűnék között motoroztam (?), kerestem egy rokonomat, de nem találtam és édes apukámat pedig nem tudtam felhívni, hogy adjon felvilágosítást, mert nálam volt az ő telefonja is. Úgyhogy szépen visszamentem a sivatagos hely ELEJÉRE, ami az óceán partján volt, aztán kockás terítős sejkek mögött kommandóztam, míg elértem egy lakókocsihoz.
Akkor jött a tornádószerű valami az óceán horizontján... Tiszta katasztrófafilm érzetem volt, de csak mini hullámok jelentek meg, következő pillanatban kisütött a Nap, minden szép és jó volt.. Körülbelül öt percig. Aztán újabb vihar jött, belecsapott a villám az óceánba és váá, jött egy hatalmas szökőár felénk.
Én meg konkrétan beszartam. Nem, nem konkrétan, átvitt értelemben. Mert én nagyon félek az óriás hullámoktól, valaki a bezártságtól, pókoktól, sötéttől, én hullámoktól. Szerencsére itt a Kárpát-medencében ez nem túl gyakori jelenség.
Na mindegy, a sztori vége annyi lett, hogy elfutni fölösleges lett volna, úgyhogy szüleimmel (hogy kerültek oda?) bezárkóztunk a lakókocsiba és vártuk a becsapódást... Jött is... Fú, nagyon féltem. Utána már lényegtelen mi volt.
Kisregény! kisregény... -.-
A mai álmom ennél valósághűbb volt, utaztam le vidékre, valami nagy banzáj volt, sok ismerős-ismeretlen... Aztán egy nagy zárt térben voltunk, szobák nyíltak jobbra-balra, simán eltévedtem öt perc után. Rám talált valami Gergő, először jóindulatúan szóba is álltam vele, ismerkedjünk, persze... Csakhogy Gergő barátunk a telefonomat akarta elvenni, de drága unokatestvérem megmentett. Utána viszont Gergő megint megtalált, akkor már késsel jött és én futottam-futottam-futottam, már nem is a telefonomat akarta, hanem ki akart nyírni a drága... De minél jobban futottam annál inkább eltévedtem és jöttek a társai és ááá.
Megyek reggelizni.
Utolsó kommentek