Nem tudom mi van velem.
Mi van velem.
Erről ennyit.
Most úgy igazából ordítanék egyet, de nem teszem, mert nem tudnám jól szemléltetni. Ha elkezdek ÁÁÁ-zni, az nem elég stílusos. A VÁáÁ már jobb lenne egy fokkal, de az sem elég hatásos.
Tegnapelőtt este legalább dühös voltam -magamra. De nem csalódott. Dühös, mert mindig ugyanabba a hibába esek bele, mert mindig elhiszem, hogy nem történhet folyton ugyanaz. Dehogynem történhet. Mindig ezt teszi.
Megint. Ez. Ez van. Ugyanez. Ugyanazzal a személlyel. Szörnyűséges. Egyébként nem érdekel. Érdeklem. Nem érdeklem. Ez a szörnyűséges nem az, hogy...
Minden szörnyűséges, ha jobban belegondolok. És mért ne gondolnék bele jobban? Ha már az éjszaka közepén hangok dumálnak hozzám (illletve egyelőre még csak egy). Akkor akár bele is gondolhatok jobban és meg is állapíthatom, hogy minden-minden szörnyűséges.
De ekkor ugye, túl pesszimista lennék és nem idealista. Pedig idealista vagyok. Naiv. Más szóval.
Egyébként nagyon jó volt. Visszapörgetném legszívesebben az időt, mondjuk arra a pontra ott... amikor... amikor csak beszéltünk róla, igen. Pontosan oda. Fáj a vállam, nagyon. Lehet a hülyeségtől.
Pedig kivételesen nem tettem semmi rosszat. Legfeljebb mondtam, de azt meg szabad. És mégis, mégis hülye picsának érzem magamat. De nem előttük, saját magam előtt. Hogy el mertem hinni egy percre, hogy őket is legalább annyira meghatja a dolog, mint minket.
Utolsó kommentek