Reggel van. Nagyon reggel. Nem nagyon, kicsit. Épp eléggé. Elhúzom a függönyt (mert ám én innen ültömből el tudom húzni a függönyt, hogy egy kósza pillantást vessek a világra - mely ebből a szögből egy égig érő (illetve ezt a célt kitűző) sövénysort, a szomszéd botanikus kertjének pár ékes díszét az említett sövény fölé emelkedve, vezetékeket, egy csipetnyi tuját és falatnyi égboltot jelent). A világon innen és túl. <- ennek a mondatnak itt semmi, de semmi értelme.
De a függönyt elhúztam, hogy erre a világra pillantsak és azt kell lássam (nem kell, de látom), hogy itt bizony nincs túl jó idő. Mintha a Nap erőlködne keveset, de nem látok átütő erőt a dologban... Igaz-é ez?
Ha már az égboltnál járunk, elmesélem, hogy tegnap mit éltem át. Hazafelé jöttünk az eMhetesen és néztem a csillagokat (vártam, hátha elmondják, hol lehet a kedvesem adott pillanatban), néztem kettő fényeset... Fényeset! Aztán azt vettem észre, hogy ezek mozognak... legalábbis az egyik. Megállapítottam, hogy akkor az egy repülő lesz, hát mi az, hogy csak úgy mozog. Néztem, néztem... egyszer csak A Máásik, minden előzetes bejelentés nélkül elhalványodott és köddé vált! A másik pedig (amelyik repülőnek lett kikiáltva) a továbbiakban nem mozdult.
Konklúzió?
Jó. Inkább elmondom, hogy úristen, már megint odáig vagyok meg vissza egy másik helyért... Nem tehetek róla. Odaérek és táááátott száj, összetört szívdarabok szerte széjjel. Borzalmas és egyben baromi jó. Mindig is kicsit ellentmondásos voltam.
Fázom. Fel kéne öltözni. Be kéne menni a városba. Végre valahára. Menni, menni, menni és nem bemenni a suliba. Úgyis be fogok menni, de jó lenne, ha nem kéne. Nincs pénzem. Honna szerezzek? Nincs itthon senki, de senkiiii. Telefonálnom kéne. Hm.
Éhes is vagyok és süt a Nap! Ó igen, kicsit előrehajolok és PONT BELE A SZEMEMBE!
Mellesleg borzasztó a tudat, hogy tegnap ott rohangáltam (autóval) két méterre a tengertől és még csak bele se dugtam a pici kacsómat! Mások meg ott flangáltak egy szál fürdőruhában... Szemétség :)
Utolsó kommentek