Ha nagyon gyors és tömör akarok lenni, azt mondom, hogy hű, wazze. Ha ennél jobban ráérek, akkor inkább nem mondok semmit. Nem tudom, vicces... Még csak fél egy, de vicces ez a nap. Azt hiszem. Tituláljuk viccesnek, abból baj nem lehet.
A múlt heti nyüzsi után kicsit fura ez a nagy passzivitás, ami koránt sem jelenti azt, hogy nem csinálok semmit, szimplán nem látok olyan sok embert. Szeretem az embereket annak ellenére, hogy utálom őket. Hiányoznak. Ezt most úgy mondom, mintha reggel nem ültem volna a dugóban és nem bámulhattam volna tíz másik unott fejet, de hát na.
Alkothatnékom van. Nem már megint, hanem még mindig, több napja. Vagy lehet, hogy egy hete. A lényegen nem változtat, tehetetlennek érzem magamat. A falat már azért mégsem fogom összefesteni (mondjuk tegnap pont ezt tettem, de akkor hibát javítottam, ahhoz meg nem kell túl nagy tehetség). Vállaltam, hogy lefestem az akármit kint, megtettem, utána lefestettem három gerendát is, igen, de még mindig nem elég, ebben nem tudom kiélni magamat. Ezek olyan kötelező menetek, semmi szabadság, cöh.
Kellene vennem vásznat meg festéket. Igen. Kellene. Kellene hozzá pénz is. Mindenhez pénz kell. Újat mondtam, tudom. Kell a nyelvtanfolyamra pénz, kell a görcsös alkotás utáni vágyamhoz is, kell bérletre, kell kajára, kell csak úgy, magamra és kész. Munka meg nincs. Mért nincs? Jól van, megnyugodtam.
Megpróbálok írni, az is egyfajta alkotás. Ugye.
Utolsó kommentek