Megtaláltak. Megint, ismét, újra. A hülye gondolatok. A rossz és hülye és idióta és értelmetlen gondolatok. Nem értem. Miért. Ragaszkodom. Hozzá. Ennyire. Meg egyáltalán.
Gondolom jelent valamit, de... micsodát. Azt, hogy miért, nem tudom megkérdezhetem-e. Egyértelmű. De az előbb még ezt kérdeztem, úgyhogy mégsem annyira egyértelmű. Baj. Nagy baj. Nagyon-nagy baj.
Nem jó. Képek villannak be. Olyan képek. Együtt. És azóta semmi. Senki. Senki más. Ő sem. Más sem. Átok. Biztos valami átok.
Persze, negyed egy, ilyenkor jönnek az ilyenek. De valamit akkor is tennem kell, ez nem állapot. Valamit ki kell találnom, el kell taszítanom, távolítanom, meg kell semlegesítenem.
Ki kell cserélnem.
De nincs kire. Mindenkit hozzá hasonlítok, tudat alatt. És csak most jövök rá. És csak most csodálkozom, hogy eddig nem ment. Amikor nem is tudtam róla. Most mennem kell. Futni, szaladni, rohanni. Sikítani, ordítani. Valamit.
Utolsó kommentek