Az ajtót becsaptam magam után és táskámat lehajítva nagyot sóhajtottam. Ordítani... kiabálni, rúgni, ütni-verni, sírni...
Sírni nem.
Jaj, ez annyira tetszik - már először is tetszett és századszorra is nagyon tetszik. Persze most nem így érzek. Most nem tudom, hogyan is érzek. Olybá tűnik, mintha nem éreznék sehogy. Ami azonban mégsem olyan nagyon lehetséges.
Pedig tényleg így van. Vagyok. Ülök. Állok, fekszem, alszom, eszek, beszélek - mindenféle érzelem nélkül. Jó, konkrétan mondjuk ma éreztem felháborodottságot, de egyébként ritka az ilyen mostanság. Robot. Ájm ö robot.
Gazdasági és szakmai jogi ismeretek vizsga ötödikén. Hurrá. 15-én Számvitel. Aztán Külgazdasági kapcsolatok és politikák. És még majd jön még nyolc.
Eddig hiányoltam a vizsgákat, de most, hogy itt vannak mégsem örülök nekik túlzottan. Ez olyan, hogy érthető? Érthető. Én érteném az ilyet.
Holnap kelhetek fél négykor. Jó lesz, érzem. Mért ne lenne jó. Mindig jó. És tényleg (:
Free Hug-ra van szükségem. Én nem adok senkinek, de nekem adhatna valaki. Idejét nem tudom, mikor fogta meg valaki utoljára a kezemet. Úgy, hogy az pillanatnyilag jól is essen. Mondjuk úgy sem fogdosta senki, hogy nem esett jól. Bottal se piszkáltak meg mostanában. Ajaj.
Utolsó kommentek